Kölüs Lajos - Hangafa a pusztában

Nógrádi Kiss képei folytonos keresések. Bár állításokat látunk, figurákat, amelyek meghajolnak, összesúgnak, összeborulnak, egymás felé hajlanak, sőt elhajlanak a másiktól, az emberi közösség jellegzetes motívumait veszi sorra. A keresés elkerülhetetlen, mert nincs lezárt megoldás, csak közelítések vannak. Ki az örökös a képeken? Eldönthetetlen. Mindannyian tékozló fiúk vagyunk, nemre való tekintet nélkül. Tékozlunk, és szeretnénk, ha örököseink lennének. Nem más ez, mint az idő meghosszabbítása, kiterjesztése, végtelenítése, a halhatatlanság felé tett lépés, miközben végig tudjuk, hogy az ember nem halhatatlan, de vágyik rá, hogy az legyen. Nem más ez, mint emberi gyengeség, az ösztönlét fontosságának felismerése és elfogadása.

Tartozni valahová és valakihez. Újra és újra. Visszatérni a múltba, visszatérni a jövőbe. Bárcsak visszakapnánk ifjúságunkat! A mítoszokból tudjuk, hogy az örök élet vizét keresni emberi dolog. Legfeljebb Achilles sorsára jutunk, hisszük, hogy halhatatlanok vagyunk, de a végzet mindig közbeszól. A végzet a halál, lezárja és újranyitja életünket, az utánunk jövők életét is. Keressük a tékozló fiút, önmagunkat, másokban. Jelen van, ha nem is látható, mert sokszor azt csináljuk, ami jól esik, és nem azt, ami szükséges lenne. Ki a gyenge és a megbízhatatlan, ki vádol és ki a vádló? Életünk rohanása tény, csak idővel jövünk rá, ha rájövünk, mi adatott és mi nem, tékozoltunk vagy sem. A szentség óhaját látom a képekből sugározni, egy lelkület, amelyben ott a megbocsátás öröme, kegyelme.

Tavak és folyók végtelenségét, kiismerhetetlenségét sugallják a tájképek. Ideges vibrálás, akár egy hangfelvétel rezgéseinek is vehetnénk a fűszálakat, a nádszálakat, a vizet. Ezek is üzenetek, a természet üzenete hozzánk, akik uralni szeretnénk a természetet. Nógrádi Kiss csodálja, szemléli ezt a természetet, az eredetet, a paradicsomi állapotot. Védtelen a természet, mi vagyunk az agresszorok. Eközben vágyaink kielégítése és a vétkes élvezetek érdekelnek bennünket. Lehalásszuk a folyóból, a tengerből a halakat. Mi marad? Az én marad, hogy köröttünk forog a világ? Önélvezet. Mikor szállunk magunkba, és magunkba kell-e szállni? Nógrádi Kiss súlyos tömbökként mozgatja figuráit, amelyek mégis légiesnek hatnak. Meg lehet-e bocsátani és elfelejteni a múltat?

Az ikonikus képszerkesztés a közösségbe zárt embert tárja elénk minden mozdulatával és reménytelenségével. Hitüket elvesztő figurákat látok, vagy épp ellenkezőleg, itt a testtartás egyben a lélek tartása is. A megállás képeit látjuk, a helytállásét, hogy nincs más mód, mint helytállni. Ez az osztatlan öröm, ami megjelenik a figurákban, rejtetten és homályosan, már-már misztikusan. Nógrádi Kiss a hit világát is megidézi, a mélyen hívő embert, aki tanácstalan és bizonytalan lett a mai világban. Merre menjen, merre ne menjen, hogyan tudja megtalálni identitását, hogyan tudja megőrizni reményeit és vágyait, anélkül, hogy bűnösnek bélyegeznék.

Nekünk kell eldönteni, hogy miként végzik ezek a figurák, mire jutnak és hogyan. Lehetséges a bűnösök boldogsága? Elég megbocsátanunk? Mert előállhat az a helyzet, hogy már nem lesz kinek megbocsátanunk, sőt nem lesz, aki megbocsásson. Nógrádi Kiss figurái nem önzetlenek, önérdekeik vannak, érdeket akarnak érvényesíteni, megtestesítenek valamilyen érzést és gondolatot, amelyet követni akarnak. A hangafa sovány, kopár mezőkön tenyésző cserje, téli zöld, vad ciprus, repcsény. Fának nevezik, mivel külsejére nézve kisded bokorhoz, cserjéhez hasonlít. Nógrádi Kiss tájképei egyszerre zöldek és egyszerre sárgák, tavasz és ősz fonódik egymásba. Mint a hangafa a pusztában / Olyan leszel te, / A szép idő elmúlt teróllad, / Lármát hallasz s hozzád nem szólnak. (Szép Ernő: Mint a hangafa a pusztában, Nyugat, 1916. 15. szám) Lármát hallunk, és hozzánk nem szólnak. Nógrádi Kiss képei lármásak is, bár még szájukat se látjuk, nyelvet öltőek, mert beszélni kell, kimondani, amit ki kell mondani. Mint akik látják, hogy jó következik, ha szárazságot is látnak maguk körül. Jer 48:6-7 Fussatok, mentsétek meg lelketeket, és legyetek mint a hangafa a pusztában! Nógrádi Kiss ikonjai, figurái szomorúsággal teliek, megtörtek. Nehéz eldönteni, hogy ez csak egy pillanatnyi állapot, vagy ellenkezőleg, inkább tartós.

A képek az evilági gondolkodástól eltérő törvényekről szólnak. Lehetséges belső békénket és szabadságunkat meglelni és elnyerni? Megszabadulhatunk önzésünktől, miközben saját sorsunk kudarcain felülemelkedve másoknak önzetlen segítséget tudunk nyújtani? Út ez, amelynek nincs kezdete, és nincs vége sem. Belső út. Mindenki maga kell, hogy rátaláljon.

Deák Csillag - Visszatérés

A tékozló fiút nem látjuk, nincs jelen a képeken, mégis a visszatérőre gondolunk, látjuk, aki halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült. Nógrádi Kiss Magdolna festményein* nem vigadnak, talán az öröm is rejtekezik, fekete bárány. Nógrádi Kiss ikonjai sorozattá állnak össze, a mozdulatlan világhoz visznek közelebb, az állandósághoz, amelyet viszont ismételten áthat a metamorfózis, a változás igénye és feszültsége. A közösségi tér súlyát érezzük, ebben a térben a cselekmény ítélet alá esik, kimondatik valami, amit mindennapjainkban fontosnak tartunk, hozzá igazodunk, ismételten rákérdezünk, mert hitünk alapját látjuk benne.

A Kapcsolat Tegnap még arról szólt, visz tovább bennünket a művész, mert a képeket nemcsak tematikájuk köti össze, hanem az a művészi törekvés, amely nyomán létrejöttek. Nem a felhőtlen öröm érzését látjuk a képeken, inkább meditatív figurákat érzékelünk és azonosítunk, a kiteljesedés pillanatát. A Párbeszéd tartja össze a világot, az életünket. Ez közhely és evidens. Nógrádi Kiss is tudja ezt, és kibillenti helyzetükből figuráit. Létrejön a Formabontás, a szürkéből, feketéből színes világ tárul elénk, amelynek létezésében korábban nem hittünk, vagy tagadtuk, hogy létezik. Az Elmaradt párbeszéd is ezt hangsúlyozza, nincs mire és kire várni, lépni kell, akár egy mozdulattal, egy félfordulattal. Csendben.

Nógrádi Kiss képei csendéletek is, miközben látni, miféle zajok lengik be ezt a képi világot, és teszik mozgalmassá. A fej- és testtartások kimerevített pillanatok, az idő lenyomatai, bélyegei. Gyónások is ezek az alkotások, szakrális terek, helykijelölések, a hely fontosságát hangsúlyozzák. Az agora olyan hely, ahol párbeszédet illik folytatni egymással, még önmagunkkal is. A kitárulkozás ösztönössége és görcsössége zenei hangokat idéz fel bennem. Miként egy zongoraszólam kiemel egy-egy témát, körbejárja, Nógrádi Kiss is ismétel és variál, új és újabb helyzeteket hoz létre. Nincs központi figura, aki köré csoportosulna a többi test, emberi alak. A párbeszéd nem viseli el az alá- és fölérendeltséget, az úr és szolga viszonyát, a főnök és beosztott világát. Morálisan a művész figuráinak arctalanságával a figurák közös vonásait, kulturális kötődéseit hangsúlyozza. Redukál is, a végsőkig lecsupaszított testek egymáshoz való viszonyát kutatja. Az egyén feloldódik a közösségben, a közösségi térben, nyelve eggyé válik a közösség nyelvével. Egy-egy figura magába fordul, vagy kifordul a képből, abból a térből, amelyben más figurák fogják közre a fekete bárányt, az igazság keresése és hiánya az, ami a figurák testtartását feszültséggel telíti. Baljós árnyak fogják közre a figurákat, az egymásra utaltság megkérdőjelezhetetlen ugyan, de mégis, az ellentmondások a szabadságot hívják elő, a szabadság útját egyengetik.

Nógrádi Kiss képeit felfoghatom példabeszédeknek is, biblikus történeteknek, amelyek mélyen beleivódtak életünkbe. Kísért a gondolat, hogy egyszer visszakapjuk azt, ami jár. Jár a boldogság, rászolgáltunk. Határon belül és határon túl is. Együtt és külön. Az elszakítottság olyan történelmi trauma és tény, amely ismételten előhívja belőlünk a várakozást és a vágyat, idővel helyre áll a rend, kudarcainkat felváltja a sikeresség. Tudjuk, a tékozló fiú kikövetelte a vagyon ráeső részét. Megkapta, eldorbézolta. Nógrádi Kiss figurái harangnyelvek is, megszólalnak, zengenek, mint a hozsannázó kórusok. Jakab írja: "Teljes örömnek tartsátok atyámfiai a különféle kísértéseket...”. A kísértés mindennapos, mert rajtunk is múlik, mi történik a világban, mi történik körülöttünk és bennünk. A művész figyelmünket a figurák lelke felé irányítja, milyen emberek ők, mire gondolnak, hogyan éreznek? A tücsök tékozolt nyáron, hegedült, mulatott. A hangya szorgoskodott. Élet és halál kérdését is felveti a művész.

A kiállítás patinás termei méltó helyszínt biztosítanak, a kiállító tér tagoltsága levegőt ad a képeknek, az elrendezés kifogástalan. Visszatérő motívumokat látunk, de Nógrádi Kiss Magdolna nem tékozló fiú. Nem üres kézzel tér haza, folytatja életét, megújítja munkásságát. Nagyméretű színes akril tájképei mintegy ellenpontként teszik izgalmassá a tárlatot. A tájképek oldódást jelentenek, ha ott van is bennük a szomorú, szorongó világérzés. Ezeken a képeken az a tér és az a felület jelenik meg, ahol csak látszólag uralkodik harmónia, a tükrözések sem teszik nyugodttá a képeket. Minden mozgásban van, a tekintet előtt tömör és színes függönyként égnek a színek, ég a táj. Itt minden színes, és ebben a világban, tavakban, folyókban az öröklét utáni vágy jelenik meg, benne a természet és ember viszonya. Ez is párbeszéd, csak figyelnünk és hallanunk kell a minket körülvevő természet hangjait. Miként is lehet megőrizni az életet ezen a földön? Nógrádi Kiss utakat, ösvényeket keres, miként is lehet visszatalálni a gyökerekhez, a forráshoz, amely nélkül nincs élet, de halál sem.

2016. „A tékozló fiú", Jahoda Ernő formatervező iparművész megnyitóbeszéde

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Őszinte örömmel köszöntöm Önöket, mert öröm nekem itt lenni, ebben a helyiségben, ami oly sok éven át volt kvázi második otthonom, és most hogy még itt lehetünk együtt, talán hihetem, hogy egy kicsit az én eredményem is. Persze, tudom, ez önteltség részemről.

A mai lehetőség viszont már semmiképp sem érdemem, csak köszönöm.

Megpróbálok méltó lenni a véleményre, amely ide engedett, de ehhez segítségre van szükségem. Nagyravágyásom okán nem kisebb személyiséghez folyamodtam, mint Szophoklész, tőle kértem kölcsön egy mondatot. Így szólott:

„Sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb!”

Nos, magam részéről kis mértékben kételkedem e kijelentés igazságában, de ez nem jelenti azt, hogy ne tisztelném e nézet követőit, ha alapállásuk valódi értékeket eredményez. Mert miként is lehet értelmezni az antik nagyság mondatát, ha kiemeljük szövegkörnyezetéből, és önkényesen, – és teszem hozzá korlátoltan arcátlansággal – sajátosan egyéni kritikával kezeljük. Az eredeti gondolat természetesen kifogástalan a maga helyén, de hát én itt és most idézem, segítségként, a jelen helyzet tudatosítása érdekében. Ezért – mea maxima culpa – vitatkozni fogok. Mert csakis egyféleképp igaz a szophoklészi vélekedés: a teremtés általunk ismert egészen kis szegmenseként. A többihez képest. És így is csak, mint produktum, de nem, mint produktor. Micsoda nagyvonalúság e szempontból az általánosítás – aminek minden egyéb változatát is elutasítom -, hiszen e mondat által nagyra magasztalt e természeti elem jobbára nem csupán önmaga, de a hatáskörébe kerülő körülményeknek is legádázabb kártevőjeként tud működni. Viszont valóban van, ami mindenképp javára írható: például a művészet.

Itt kell most elidőznünk – legalább nekem – néhány percet. Mit is jelent, mit is ad az Embernek a művészet, amiért külön kategóriaként merészeljük említeni? Mi az a tartalom, ami miatt létünk kezdeteitől fogva jelen van, akár észrevesszük, akár nem? Nos, ez a tartalom nem más, mint a teremtés más eszközökkel észrevehetetlen igazságai. Már megint segítséget veszek igénybe, ezúttal sem kisebb személyiséget, Aquinói Szent Tamást: „Nihil videtur sed esse”. Nem csak az általa érintett, de a teljes Világra érvényes a tétel. És a művész e Világ teljességéből tár fel az egyszerű szemléléssel megláthatatlan igaz tartalmakat, és sajátos eszközeivel adja át az adott dolgok fogadására képessé vált avatottaknak, nekünk.

Sajnos, tapasztalnom kellett, hiszen kérdések formájában eljutott hozzám a kételkedés sokak részéről, hogy valóban létező kivételesség-e a művészi képesség, s e kételkedés alapja a Szent Ágostontól eredeztethető, majd a John Locke által alapított szenzualizmus kiinduló tételének tekinthető kinyilatkoztatás, s amit mi leginkább sárospataki működése okán Jan Komensky, ismertebb nevén Comenius megfogalmazásában ismerünk: „Nihil est in intellektu, quod non prius fuerit in sensu”.  Vagyis semmi nincs az értelemben, ami azt megelőzően nem volt az érzékekben. Pedig nincs ebben semmi ellentmondás. Természetesen, ott volt. Csak még egy valami is ott volt: a művész speciális érzékelése, ami képessé teszi a jelenség mögött megbúvó lényeg felismerésére, és annak sajátos, senki más számára rendelkezésre nem álló eszközeivel való közlésére.

A mi esetünkben, most a rejtett igazságokat elénk táró művész Nógrádi Kiss Magdolna. Fejezze ki közös tiszteletünket és köszönetünket e szál virág!

 

Jahoda Ernő István

Ráckeve, Keve Galéria, 2016. január 22.

Mészáros György: Gondolatok a vízparton - Egry József Múzeum

Gondolatok a vízparton

Nógrádi Kiss Magdolna kiállítása

Egry József Múzeum

Badacsony

augusztus 29.

Tisztelettel köszöntöm a művészet barátait és köszöntöm Nógrádi Kiss Magdolna művésznőt, aki több hazai és külföldi kiállítása után ma „Gondolatok a vízparton” címmel mutatja be munkáit az Egry József Múzeumban!

Az ember térben és időben értékőrző igazodási pontokat jelöl ki maga számára. Egry József egykori műteremháza is ilyen, a modern magyar festészet szakrális helyszíne. Olyan emlékhely, melyet megkülönböztetett tisztelettel veszünk körül, műterme immár több évtizede múzeummá avatva különül el a hétköznapok tereitől. Jelentőséggel ruházzuk fel, mert úgy véljük, hogy a hozzá kötődő életmű szellemi ereje és kvalitása révén ember voltunkat ünnepélyes szférába emeli.

Alkotó művész számára szakmai élmény és felelősség, s nem utolsó sorban motiváció munkáit ilyen közegben tudni. Különösen jelen esetben, hiszen Nógrádi Kiss Magdolna képeinek témái szándékoltan hasonló kérdéskörben mozognak.

Képzőművészeti tanulmányait 1973-ban Budapesten, Misch Ádám képzőművész körében kezdte. A szakköri élet tanulságos és izgalmas programjai mellett szemléletének alakulására a Losonci Miklós által vezetett ráckevei Ady Endre Gimnáziumban töltött évek voltak nagy hatással. 1976-tól a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola rajz szakán tanult. A tanári diploma megszerzése után vidéki és fővárosi iskolákban tanított. Rajz-, és képzőművész köröket vezetett, művészettörténeti előadásokat tartott. A hetvenes évektől különböző művésztelepeken dolgozott. A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének és a Symposium Társaság tagja, rendszeresen kiállít a Folyamat Társasággal.

Korábbi figurális munkáitól eltérően most tájképeit láthatjuk, melyeket alapvetően a szigetbecsei tó, a holtág inspirált. A személyes hangon transzformált képeken, az égbolt és a vegetáció vízszintes partvonallal elválasztott tükörképe, általában a vízparti táj alapszerkezete jelenik meg. Akárcsak figurális művein, a konkrét tárgyi alakzatok helyett az általánost fogalmazza, teret adva – Werner Hoffmannra utalva – a tárgy előtti formatartalmaknak. A kötetlen, élőbeszédszerű képsorozata egy- egy jellegzetes színhangra, színkontrasztra építve közvetíti a tájélményt. A motívum intim jellege, viszonylag kis térmélysége, a szűk képkivágás, s a teret megbontó tükröződés kedvez a síkban tartott képtér spontán gesztusainak.  A mellérendelő módon kezelt képfelületek színfoltjai, tónusértékei a táji monotóniát idézendő, horizontálisan és vertikálisan pulzálnak. A napszakok fényjátékától függően az anyag traktálása hol vibráló, hol drámaian kontrasztos, vagy éppen párásan omlékony. Az akrillal és pasztellel készített munkák mintegy látni engedik az alkotás folyamatát.  Mindkét anyag „készségesen igazodik” a kézírásszerű ecsetkezeléshez. Szándékai megvalósítására bátran használja a modern, ill. a kortárs festészet mára már polgárjogot nyert eszközkészletét, melynek gyökerei a festészet történetének korábbi korszakaiból eredeztethető.

Kiállításokon a képek kapcsán általában több szó esik a művész egyéniségéről, az alkotó tevékenység szellemi- pszichés faktoráról s talán kevesebb a képalkotás nyelvezeti problémáiról.  Pedig a szándék és a megvalósult kép között a szellemi faktor mellett a sajátos jelentéssel bíró festészeti beszédmód áll, mely a festői matéria jellegén, kezelésén keresztül egzisztál.

A táj, mint a festői lehetőségek kimeríthetetlen tárháza számos formateremtő mester festészeti programjának kiinduló pontja és motiválója. A szüntelenül változó táj végtelen formagazdagsága, „kusza formái”/ Ruskin/ , az információk tömege szükségessé teszik a képi szempontból hasznos és fontos elemek invenciózus „kiválogatását”.  „ A természet szótár, de szótárral a kezében még senki nem írt regényt.” – hangzik Delacroix tanítása. Turner, az impresszionisták s még Kandinszkij is a tájfestészetből indulva újították meg a festészet eszköztárát, s alakították ki a kép modern fogalmát. „A kép mielőtt csatalovat, vagy bármi mást ábrázolna mindenekelőtt színekkel borított felület” mondja Maurice Denis. A színfoltok, vonalak képi önértékének ez a fel- és elismerése máig ható mozgalmakat indított el.  Egry József, Bernáth Aurél, Udvardy Erzsébet művészete is ilyen, vagy olyan formában ebből táplálkozik. Ez a festészet a célratörő élő beszéd közvetlenségével, személyes indulattal, a képi gesztusok erejével kíván szólni. S itt tette le voksát Misch Ádám festőművész is, az egykori szakkörvezető, akinek anyag közeli lírai absztrakt festészete a faktúrális hatások, a frissen felvetett színfoltok, vonalak artikulált együtthangzására épül.

Ez az a formai alapvetés és esztétika, amelyet Nógrádi Kiss Magdolna személyes karakterén átszűrve képekké formál. Munka közben a különböző dimenziókhoz tartozó faktorokat – a szigetbecsei tópart vibráló élményének szín- és formakombinációit, a festék sajátos állagának és technológiájának taktilis impulzusait, a pszichikum személyes pillanatnyi diszpozícióit – az alkotói indulat motorikus gesztusainak, anyagkezelési örömeinek szövevényén át juttatja egyensúlyra.  

Kandinszkij fogalmazza: „Technikailag minden mű ugyanúgy keletkezik, ahogy a kozmosz létrejött, a hangszerek a kaotikus zengésből szimfóniát alkotnak végül: ennek neve a szférák zenéje.”

 

Mészáros György

Silvio Monti megnyitóbeszéde 2015. Sacromonte-Varese

Nógrádi Kiss Magdolnának mint művésznek első sorban a vitalitását kell kiemelni,ami mindenek előtt a fekete-fehér műveken a legszembetűnőbb,ráadásul nekem is a legjobban tetszenek.

Nekem nagyon szép dolognak tűnik,-és megköszönöm neki a gesztusai nagyvonalúságát- a spontaneitás,amivel képpé formálja a pillanatnyi lelkiállapotát.A gesztusain keresztül látható –nem tetszelegni szeretnék,ő ezen felül áll- az,ahogyan minden művésznek léteznie kell.Természetesen nem illusztrátorok vagyunk-elég abból,hogy állandóan a közönség igényeit szolgáljuk,hogy tetszeni kell a publikumnak,-hanem művészek akiknek saját lelkiállapotukat meggyőzően kell megmutatniuk,ahogyan ő is teszi a gesztusain keresztül.Meggyőzően kell kifejeznünk saját magunkat.Egy úrnak,akit Socratesnak hívtak feltették a kérdést arról,hogy mi is a kreativitás.Ő azt válaszolta,hogy az, ami azután mutatkozik meg,amikor már elkészült a mű.És valójában ez hordozza az igazságot.

Ami engem legjobban érdekel az ő művészetében,az a nagy lélegzetvétel gesztualitásában.Az ecsetvonásokat nem precíz koncepció alapján húzza,hanem a lelkiállapota tükröződik bennük.

Nógrádi Kiss Magdolnában egy olyan művészt látunk,aki nem egy az egyben a valóságot,hanem a kortárs társadalmi állapotot mutatja be nekünk.

Silvio Monti

képzőművész

Elhangzott2015 május 8.-án a Connessioni-Connections-Kötődések című kiállítás megnyitóján

Sacromonte-Varese,’Percorso Museale’

Szendi Horváth Éva: Diplomata Magazin - Kapcsolatok

Bálint Edit - Érdi újság 47.

Fábián László - Arctalan arccal, testetlen testtel

"Élő az élő, holt a holt a rajzon,
többet valóság látója se lát…"
Dante, Purgatórium, XII.



Kissé árnyalva az egzisztencialisták alapgondolatát az ember világba-vetettségéről, elmondható: nem egyszerűen az itteni történések tárgya, bizonyos értelemben alanya is, hiszen – akarva-akaratlan – megfigyelő, mondjuk így: szűkebb és tágabb (egyre tágulóbb!) világunk konstatálója időben és térben. Természetesen, megfigyelőként sem kívülálló… a transzcendencia legjobb esetben, ha fölsejlik neki, semmi esetre sem státusa, tulajdona. Ebben az értelemben kijelenthetjük: a kozmoszban minden az emberrel történik; íme, a Hesenberger-i határozatlansági elv teljes relevanciája. Fölszínesnek, olykor egyenesen nevetségesnek hat minden olyan célzatos esztétizálás, normatív hozzáállás, amely arra szeretne kilyukadni, hogy az elvont formanyelvű művészet antihumánus, felelőtlen formai játszadozás csupán.

Előre kellett mindezt bocsátanom Nógrádi Kiss Magdolnáról szólva akkor is, ha magától értetődően tisztában vagyunk vele: filozófiai értelemben kizárólag absztrakt művészet létezik: maga a művészet (mindegy milyen művészeti ág kerül szóba) lét-allegória, önkényes megképzése a vélelmezett valóságnak, mégpedig önálló képiségében kezelve a megidézettet. Nógrádi Kiss Magdolna „figurái” tehát legalább annyira elvontak, mint későbbi alkotói periódusának vonalai, csíkjai, (fordított) csurgatásai – ha tetszik. Noha alakjai, árnyai (?) (abban az értelemben használva az árnyak kifejezést, ahogyan Platón teszi híres barlang-hasonlatában) még akkor is társadalmi helyzetükben jelennek meg, amikor hangsúlyozott, expresszív gesztusaik úgyszólván egyszerű testbeszéddé redukálódnak, sokkal inkább formaként hangsúlyozódnak a képen, mint valóságimitációképpen, jelzi ezt a határozott szín, amely többé nem hordoz semmiféle valóságutalást. Különböző színmezőkben – fekete, zöldes, kék, vörös stb. – ugyancsak monokrómba hajló, elnagyolt alakok merülnek virtuális „dialógusokba”, bizonytalan (ámbár formailag biztos) kapcsolatokba, ikonikus pózokba – bevallottan a formabontás jegyében. Csoportokba verődve, szétválva, egymáshoz hajolva – talán a szenvedésben, talán csak a közönyös létezésben. Alkalmasint pedig konkrét utalással (címadás) hivatkozva a lélekállapotra: elmaradt párbeszéd, melankólia.

Mármost könnyű észrevenni, hogy a címadásba többnyire festői program foglaltatik, lényegében a formák és színek dinamikus manipulációinak programja, ami nyilvánvalóan – vagy fogalmazzunk így: az allegória kívánalmainak megfelelően – az általános felé irányul. A lavírozott tus vagy a vizes akril (olykor szinte akvarell hatással) a formabontás hiteles eszközei, az elmosódásé, a fátyolozottságé. Az alakok függőlegessége ugyan földi létük jelképe, de a tétova helyzetkeresésé is, egyáltalán a keresésé. Mintha elvesztett személyiségük után kutakodnának, vagy annak híján ácsorognának méla bizonytalanságban. Adott tehát egy-egy történés, amelyek individuálisan (az alkotói szándék szerint) az emberi létezés, az itt-lét jelzései, ám ezekben a történésekben jelen van egy másik történés is: a festő formai útkeresésének históriája – kissé didaktikusan szólva – az abszolút festőiség felé, amikor többé nem láncolnak illuzórikus formák sem (emlékeztettem rá: a színek korábban leváltak) a naturálisan, konvencionálisan értelmezett látványhoz. Nemcsak arcukat, testüket vesztették el ezek az „árnyak”, hovatovább emlékezetük is elvész, nyomasztó titkaikat sápadó fóliánsok őrzik, hogy aztán azok is alámerüljenek a festékek mélyrétegeibe: tarkából a monokrómba, monokrómból a színesbe. Belehullva a múltba, a fénykúpból körte formájúnak tetsző időbe.

Sajátos metafizikai töltete van ennek a festészetnek. A lényege sokkal kevésbé található materiális hordozóján, mint a befogadó indukált reakcióiban. Az alkotó olyan megfigyelő, aki közönségét ugyancsak megfigyelővé akarja tenni, mégpedig a ki nem mondott, az elhallgatott, a passzivitás mögötti érzelmek földerítőjévé. Festői gesztusokkal irányítva. Mintha a régi tétel érvényét újítaná meg: csupán a megfigyelés hozza létezésbe a valóságot. Érdemes tudni – persze –, hogy a szubjektum nemcsak megfigyel, de szubjektivizál is; az objektív megfigyelés többnyire a tudománynak sem föltétlenül sikerül. Ez így van rendjén, hasznos fölkészülni rá – a csalódások elkerülése végett.

A művészet – mondtam – allegorikus közelítés a létezéshez; a művészet távolságtartása nem pusztán technikai gyarlóság (ráadásul csak az utánzás tökélye felől érezhető ez a gyarlóság, ha egyáltalán), sokkal inkább esztétikai következetesség. Nógrádi Kiss Magdolna valami fontosat tud erről a következetességről, olyasfélét, amiből művészetet képes teremteni.

Fábián László

Irodalmijelen.hu, Kölüs Lajos - Az időtlenség bája
Az ikonok (képmásak) különös helyet foglalnak el a keresztény kultúrvilágban. Az ikon képbe foglalt imádság, és ablakot nyit a láthatatlan világba. [ http://ikonfesto.hupont.hu/#ixzz3K7QjxwH0] Nógrádi Kiss Magdolna ikonjai nem szemünkbe néznek, hanem a földre, egymásra, vagy egymás mellé, el valahová. Alakjai nem magányos alakok, többedmagukkal állnak, figyelnek, elmélkednek. Szomorúfűznek is nézhetném őket, bár nincs szél, mégis meglebben ruhájuk egy-egy redője, szárnya. Nemtelenek, nem vehető ki, hogy most női vagy férfi testet, alakot látunk. A kolostori világ így rejtve marad, az imádságba, elmélkedésbe mélyedt figurák összetartanak, közösséget alkotnak, még akkor is, ha látszólag testük formája nem ezt mutatja, hanem az elfordulást, az eltűnést, a megszűnést, egy másik világba való vágyódást. Istenhez közel lenni, istennel kapcsolatban lenni, ez szakrális motívum. Nógrádi Kiss Magdolna szakralitása más, éteri, elmosódott, emlékező, vívódó, töprengő alakokban ölt testet. Bukott angyaloknak is vélhetném alakjait.

Nógrádi Kiss Magdolna nem ikonromboló, bár alakjai csak hasonlóak a szentekhez, Máriához, Krisztushoz, de nem azonosak velük. Ennyiben művei nem ikonok, inkább ikon-mások. Az arctalanságnak súlya van, nem az egyén fontos, hanem a közösség, a közösséghez való tartozás. Egyén csak közösség által létezhet. A tisztelet sohasem a képnek szól, hanem az ábrázoltnak. Az ikonfestő, technikai kivitelező, aki az ikont nem kitalálja, hanem az egyház törvénye és hagyománya alapján létrehozza a szentatyák által meghatározott normák és kompozíciók szerint. [http://ikonfesto.hupont.hu/#ixzz3K7XUZeaK] Nógrádi Kiss Magdolna nem ikonfestő a szó előbbi értelmében, és nem is technikai kivitelező. Az ikont kitalálja, formálja, színesíti, sajátos formanyelvet alkot. Képein az alakok tömbbe állnak, akár Barcsaynál. Viszonyuk van egymással, szólnak egymáshoz, ha nem is halljuk a hangjukat, nem látjuk a szájuk mozgását. Nógrádi Kiss Magdolna ikonjait felfoghatom gesztusként is, emberi vonatkozásokkal. Metakommunikációval.

A művész festményei nem fára készültek, mégis szilárdnak és csorbítatlannak hatnak. A kompozíciók letisztultak, mozgalmasak, látni és érezni a bennük rejlő ritmust. Alakjai légiesek, ez bizonyára a romboid alakú szerkesztésmódból erednek. Színei a képtől eltávolodva is jól érzékelhető, átlátható, finom, lírai hangulatú felületeket alkotnak, ha drámát látunk is, költészetnek érezzük. Talán egy rejtett Olümposz figuráit látjuk. Itt vannak közöttünk, velünk élnek és mozognak. Látjuk őket, de nem tudjuk néven nevezni egyiket sem. A néven nem nevezhetőség egy olyan világba viszi a nézőt, amely a tudatalatti világ, van, létezik, de csak nyomát tapasztaljuk, mélyére sohasem tudunk hatolni. Nógrádi Kiss Magdolna ikon-freskói az elérhetetlenséget is szimbolizálják. Alakjai sudárak, vékonyak, már-már nőiesek, gyengédséget sugároznak, figyelmet, ragaszkodást.

Szellem és lélek, lelki indíttatás, lelki veszély és szomorúság, bánat, önmagunkon túllátni, keresni egy másik kéz érintését, egy másik arc tekintetét. Üzeneteket látunk, a mában elbukó és folyton felálló ember üzenetét. A közösséghez tartozás nélkül egyedül maradsz, ha nem is leszel magányos. A képek léptékei emberi léptékek. Befoghatók, átláthatók, továbbgondolásra biztatnak, ingerelnek. A megértés hordalékával együtt. Nincs vegytiszta érzés és gondolat. Homályosság van, rejtettség, titokzatosság, a lét ilyen, nem lehet más az emberi élet sem. Meditálnak a művész figurái? Lehet, meditálnak. Érző lények, halandók, ha halhatatlannak is látszanak. Absztrakt képek ezek az ikonok. Ebben rejlik fényük és jelentésük, többszólamúságuk. Az alakok fúgák is. Zenei hangok. A kezdet hangjai, bennük fel-felhangzik, akár disszonanciaként vagy várt harmóniaként a vég és végzet hangja is. Az én figuráim többnyire nem nélküli, arc nélküli lények, amelyek szándékaim szerint az időtlenség jegyeit hordozzák. [Ölbei Lívia: Kicsi grand art] Ezek a figurák, ha torzak is, nem koboldok, nem trollok, nem manók, hanem lények. Szent lények.
Irodalmijelen.hu, Deák Csillag - Egy album lapjai
A legendás Japán Kávéház (ma az Írók Boltja) második emeletén lévő Japán Szalonban (hajdani Kártyaszalon) nyílt meg Nógrádi Kiss Magdolna kiállítása. A művész talált egy régi albumot, üres, fekete lapokkal. Ezekre a lapokra festette meg az itt kiállított képeket. Ahol fekete színt látunk, az nem mindig festék, hanem a régi album lapja, az ismeretlen múlt tetszik át a fekete papíron. Erre festett a művész spontán, belülről jövő gesztusokkal és színekkel figurákat. Látunk kék színt, meg sárgát, rozsdabarnát, narancsosan vibrálót, egy vagy több rétegben. Fehér színt nem látunk, mert nem a fekete és fehér ellentétpárját akarta megfesteni.

Nógrádi Kiss Magdolna szülőhelyén katolikus svábok éltek és ortodox szerbek. Az ortodox templomban gyerekként látta, hogy az ikonokon a figurák arca nem mutat érzelmeket. Ez alapszabály, amit a művész úgy emel be festészetébe, hogy figuráinak nincs arca, szeme, szája. Gesztusból állnak, bár kezük, karjuk sincs, és a testtartásból, amiben testük egésze vesz részt, és az egymáshoz való viszonyokon keresztül jelzik az összetartozást, a különállást. Együtt vannak, de nem mindig tartoznak össze. Távolság van, lent és fent, alatta és fölötte. Nincs egyalakos, sőt kétalakos kép sem. Kortalan, nemtelen figurákat, nem beazonosítható személyeket látunk, egy térbeli viszonyt, egy kapcsolatrendszert.

A színek árulkodóak, többnyire sötétek, sötétbe hajlók, tompa színek, szürkét alig látunk. Lélektől függő színek ezek. Nógrádi Kiss Magdolna belső alkatát, színeit, lelki rezdüléseit követhetjük nyomon a képeken. Nem lehet mást kiadni, mint ami belül van, vallja a művész. Ez az ő színvilága. Bennük az anya élménye, a veszteség miatt érzett fájdalom, a körülötte élt emberek tapasztalata, érzelemvilága.

Azt mondjuk, hogy a szem a lélek tükre. Hogy van akkor, hogy ezeken a képeken is felfedezzük a lélek sokféle alakját? Szem nélkül. A mélységészlelésünknek köszönhetően tudunk pontosan mozogni, felismerni távolságokat, tárgyakat megfogni. Ahhoz, hogy végül mégis három dimenzióban észleljünk, bonyolult, magasabb szintű folyamatokra van szükség. Nem csak a szemünkkel látunk.

Takarás, relatív nagyság és magasság, árnyékok és árnyékolás, derítés, lineáris és levegőperspektíva jellemzi a képeket. Látjuk a szórt fényt, ami csökkenti a kontrasztot, és a tárgyak részleteinek tisztaságát. Homály vetül az alakokra, az alakok közé. Keressük a képekkel a kapcsolatot, de a képeken belül is. Nógrádi Kiss Magdolna kompozícióinak fontos vonása a figurák egymáshoz való helyzete, amely hol harmóniát, hol teremtő feszültséget hordoz. A figurák kapcsolata többértelmű, nyitott kapcsolat. Az alakok erősen stilizáltak, belső tartásukat a színek is hangsúlyozzák. A színek sokrétűek, az aranyozott szín a fényt hordozza, a világosságot, a szentséget, az időtlenséget. A meleg és rozsdabarna színek az esendőséget, a mulandóságot, az enyészetet, az örökkévalóság hiányát, az időt. Ikonjai inkább freskók, az emberi lélek bonyolultságát rejtik magukba, az ismeretlenséget, a megismerhetetlenséget, a rejtélyt, hogy élünk, hogy vagyunk. Formái egész alakosak, lidércszerűek, sejtelmesek, halandók, ha istenek vagy istennők is.

Nógrádi Kiss Magdolna ikonná nemesíti érzelmeit, gondolatait. Festészeti módja egyéni, figuráiban az érzékiség, a feszültség, a kétely és öröm egyaránt jelen van. Evilágisága vitathatatlan. És az, hogy hisz-e istenben, nem képezi vita tárgyát, mert műveiben ott a transzcendens világ, a hit kihívása, a gondolat ereje és erőtlensége. Ikonjai nem ablakok a túlvilágra, bár ez is felvethető, talán joggal, sokkal inkább a mának szól, jelez, hogy a rohanó világban meg kell állnunk, legyen az egy templom szentélye, kupolája, hajója, kerengője, legyen az egy park kaviccsal felszórt útja, egy vízpart, egy falevélről lehulló esőcsepp. Nem más ez, mint a figyelem, önmagunkra, és ami minket körülvesz, a természet, az emberi közösség figyelme. Ennyiben Nógrádi Kiss Magdolna nem prédikál, nem hirdet igét, de művészi eszközökkel mégis megszólít minket, megállásra késztet. A pillanat varázsával érint meg minket, a mulandóság ködét tárva elénk, mik is vagyunk, hol is vagyunk. Ez földi találkozás, face to face alapon. Nyitott szemekkel. Albumának fekete lapjai megteltek élettel. A látogató, végigjárva a kiállítást, maga is belelapoz az albumba, ekkor a képek hozzá is szólnak.
Fábián László, művészettörténész, 2012. Szombathely, Weöres Sándor Színház

A műalkotásnak három követelménynek kell megfelelnie. Az egyik, hogy belső szükségszerűségből fakadjon. A másik, hogy ne csak a szemet, hanem a lelket, a szellemet is megmozdítsa. A harmadik pedig, hogy víziójával gazdagítsa az emberiséget.

Ezek nagyon nagy szavak természetesen. Azt hiszem, hogy megfelelni sem könnyű nekik.

Ha középről indulunk, akkor biztosan lejjebb csúszunk. Ha a legkiválóbbat tűzzük ki magunknak célul, akkor még mindig lehetünk közepesek, de mehetünk feljebb is. Tehát nyilvánvalóan a legkiválóbbat kell kitűznünk magunk elé. Ahhoz, hogy a csábítás jól sikeredjék érdemes megfelelni ennek a hármas követelménynek.

Én úgy látom a képek kapcsán, hogy Nógrádi Kiss Magdolnában megvannak ezek az igények, és az igényen túl megvan a képesség is, hogy eljusson a legmagasabb célig.

A képanyag, ami itt látható Magdolnának a kettősségét fejezi ki.

Egyfelől van egy szabad formálási, a gesztust előtérbe helyezését jelentő készség. Ennek nyilvánvaló megjelenési formája a képein az esetlegesség és a szerkesztettség ambivalenciája. És van egy olyan része, ami a színekben is megjelenik, amelyik sokkal inkább épített, szerkesztett. De hát a képzőművészetben akkor is, amikor szerkesztünk az indulat és a látomás együtt van.

Kívánom, hogy érezzék jól magukat a képek között.

Ölveczky Gábor, Megnyitóbeszéd. Elhangzott: 2013. Tatabánya, Jászai Mari Színház, Vonzások és Taszítások című kiállítás

Kérdések, vagy állítások? - Nógrádi Kiss Magdolna képei elé

Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Tárlatlátogató Közönség!

Mindjárt az elején szögezzük le: minden művészettel való foglalkozás szakrális tevékenység. Az alkotás pedig kegyelmi állapot létezését feltételezi. És ezt nem azért kell elmondanunk, mert most itt Thalia templomában vagyunk, és nem is azért, mert a művész néhány képének a címe Ikon (képmás).
A dolgok persze természetesen összefüggenek. Az a hatalmas ív, amely végighúzódik a művészettörténeten, a bizánciaktól Andrej Rubljovon és Vajda Lajoson át Nógrádi Kiss Magdolnáig, bizonyosan tartalmaz számtalan közös gondolatot. Ami pedig ezeket az ikonokat megkülönbözteti az előzményektől, az egyfajta sejtelmesség, titokzatosság, az ikonfestés kánonjának tudatos (vagy önkéntelen) figyelmen kívül hagyása.
Csak semmi konkrétum. Viszont van helyettük ünnepélyes, és kellő emelkedettséget sugalló kompozíció, limitált, de visszafogottságában is dinamikus színhasználat, a viszonylag kis méretek ellenére monumentalitás, szépség és esztétikum iránti fogékonyság és elkötelezettség. És rengeteg kérdés, ami felvetődik a szemlélőben ezek láttán, ahogy Paul Gauguin írta egyik Tahitin festett képe alá: Kik vagyunk? Honnan jöttünk? Hová megyünk? Úgy gondolom, ezek a kérdések végig kísérik Nógrádi Kiss Magdolna valamennyi alkotását.

„Csíkos” képei, melyek szintén rendelkeznek művészettörténeti előképekkel – anélkül, hogy utánérzések lennének, alkotójuk finoman és kellő ízléssel kerüli el ezek csapdáit – a figurális és az absztrakt látásmód határán találhatók. Erőteljes színhasználatuk (általában a kék-vörös ellentétére épülő színeik) a gesztusfestészetet idéző megformálás, amely emberre emlékeztető formáktól jut el a csak vonalakból álló kompozíciókig, emberi lényeket idéznek, sorokat, tömeget, így lesz belőlük egyszer csak már-már apokaliptikus víziót láttató színes, lírai vonalkód. Melyeknek korunkra vonatkozó erőteljes áthallásait nehéz lenne tagadni.

És hát itt vannak a színes munkákkal egyenrangú, fekete-fehér kompozíciók is, melyek az emberi kapcsolatok kérdéskörét tárgyalják. A tussal, esetleg lavírozással, ecsettel készült munkák szintén egyfajta toposzból indulnak ki (hiszen ezek az antropomorf idolok általánosan ismertek a prekolumbián sziklarajzoktól egészen a legújabb korok lőtéri céltáblájáig) és alkotójuknak köszönhetően – rendkívül invenciózus módon – beszélnek emberi egymásra utaltságról, eltávolodásról és közeledésről, konfliktusokról, bensőségességről, gazdagságról (a szó lelki értelmében), hiányról és kiüresedésről.

Természetesen, véleményem szerint, itt sincsenek határozott állítások, kérdések vannak és invitálások. Egyfajta közös kalandra, együtt gondolkodásra, párbeszédre szakralitásról, emberi kapcsolatokról, szépségről. Az ilyesmit nemcsak udvariasságból illik elfogadni és nem is számításból, hanem mert most ez mindannyiunk közös érdeke. Fogadják szívükbe Nógrádi Kiss Magdolna gondolatgazdag tatabányai kiállítását!

Tatabánya, Jászai Mari Színház, Népház, 2013. május 11.

 

Ölveczky Gábor

Kánya Dóra - Vaskarika.hu

Arctalan alakok embertelenül egyedi világába kalauzol Nógrádi Kiss Magdolna művésznő a Weöres Sándor Színház első emeletén. Üzenni szeretne a színrelépőknek, a nézőknek és az érdeklődőknek tusrajzok és ikonképek formájában.

Jordán Tamás köszöntője után Fábián Lászlóé volt a szó, ő nyitotta meg a legújabb tárlatot a Weöres Sándor Színház első emeleti előterében. A művészeti író szerint egy műalkotás létrejöttéhez három követelmény kell. Belső szükségletből kell fakadnia annak, ami egyszerre a lelket és a szemet is gyönyörködteti.

Nógrádi Kiss Magdolnában megvan szerinte az a plusz, az az önmagával szemben támasztott igény, hogy eljusson a legmagasabb szintig. Az alkotó eszköztárában fellelhető a szabadformálás művészete, amivel az esetlegességet tudja egyedi módon kifejezésre juttatni. Mindezek mellett pedig a színek erejének sokoldalúságával véste be magát a képzőművészek világába. A művésznő kiállításában az író úgy gondolja, be lehet mutatni az alkotókra oly jellemző törekvéseket.

Üzenet a színrelépőknek- olvashatjuk a kiállítás címében. Az arctalan, sovány, az egymásba és egymásból folyó alakok vajon mit üzenhetnek a színészeknek, vagy egyáltalán a nézőknek? A dinamikus és olykor periodikus változatosságot talán, egy kiugró jelet, esetleg egy félbetört gondolatot. Kérdőjelek sokaságával pedig eléri a célját: behúz minket maga mellé, az ő Sohaországába, bent a színházban, ahol minden megtörténhet. Ahogy a képeken is.

„Az én figuráim legtöbbje nem nélküli, arc nélküli lények, melyek szándékaim szerint az időtlenség jegyeit hordozzák. Hogy találkozhassunk ezekkel az ősi üzenetekkel, megfejthessük a képekben ránk maradt legtitkosabb, de mégis a közösség számára érthető, kötelező jeleket, ismeretlen helyeket, elrejtett sötét zugokat kellett felkutatni, bejárni. Épp úgy, ahogy Dante hőse az Isteni színjátékban megismeri a lét és nemlét minden elképzelhető világát. A Poklot, a Purgatóriumot és a Paradicsomot bejárva mutatja be, hogyan tisztulhat meg az emberi lélek a bűntől, és juthat el a legfőbb jóhoz és tökéletességhez. Ez az akarat vezetett, amikor a külső és belső démonaimmal való szembesülésem képi megjelenítésének módját kerestem." (Nógrádi Kiss Magdolna)

http://vaskarika.hu/hirek/reszletek/5957/tusalakok

Dr. Gereben Katalin, Megnyitóbeszéd. Elhangzott: 2013. Budapest, Lakásgaléria, Hajlék című kiállítás

 

Nógrádi Kiss Magdolna kiállítása 2013.02.08.

Megnyitóbeszéd

Ahogy Nógrádi Kiss Magdolna képeit nézegettem, először a műtermében eredetiben, majd - miközben a megnyitó beszéden törtem a fejemet - a katalógusok fölé hajolva, azon morfondíroztam, érdekes, hogy valaki, aki éppen szárnyait bontogatja, mint művész, milyen elementáris erőket képes megjeleníteni. Első pillanatban lenyűgözött az a lelki és technikai határozottság, ami szembeszökő jellemzője alkotásainak. E lényeges pontra majd visszatérek.

Magdit néhány éve ismerem - életének abban a szakaszában találkoztunk össze, amikor az általa is megidézett Dante szavaival élve "az emberélet útjának felén egy nagy sötét erdőbe jutott, és az igaz utat nem lelé". Magdi életében akkor sok változás történt, sok küzdelem, sok fájdalom -mindezek azonban nem apatikussá tették, hanem épp ellenkezőleg: harcossá. Új területeket akart felfedezni a maga számára, ahol képességeit használva értékes dolgokat teremthet. Abban az időben sokszor beszélgettünk arról, hogy milyen szerepek, lehetőségek vannak a műtárgypiacon, amelyekbe bele lehetne tanulni, amelyeket meg lehetne ragadni. Rengeteg jó ötlete volt, lelekes és izgatott volt, mint aki megtalálta valódi világát. Éreztem, hogy Magdiban olyan energiák forrnak, amelyek feltartóztathatatlanul alkotni fognak valamit. Ebben tökéletesen biztos voltam - bár akkor még azt gondoltuk, ő is, én is, hogy kurátorként izgalmas képzőművészeti kiállításokat hoz majd létre Magyarországon és külföldön. Utána hosszabb ideig nem találkoztunk, majd arról értesített, hogy kiállítása nyílik. Meglepődtem, és egyszerre nagyon megörültem, hiszen az útkeresése ezek szerint izgalmas fordulatot vett, és a másodlagos alkotói kurátortevékenység helyett, bátor elhatározással a művészi alkotótevékenységet választotta. E választás pedig korántsem légbőlkapott autodidakta fellángolás volt, hanem szilárd ám hosszú időre eltemetett alapokból építkezett. Biztos rajztudása, amelyre a gimnáziumi és főiskolai évek alatt tett szert, a tehetség szunnyadó évei alatt nyilván nem kopott meg: a színek gyakorlott társítása, a kompozíciók szuggesztív ereje kétséget nem hagynak affelől, hogy érdemes volt felébredni csipkerózsika álmából! Persze a technikai tudás nem lenne elegendő belépő, amelyhez nem társulna olyan lélek, amelynek meg kell mutatkoznia, és üzenni másoknak valami egyénit és lényegeset! Munkáira, amelyek, ahogy Magdi esetében is feltételezem, a befelé fordulást, a hibernáció időszakát kelzik: egy átmeneti korszakot, amíg a szirmok a bimbó belsejében kifelé láthatatlan és szemérmes módon kifejlődnek.

E bátor és erőteljes mozgó alakokat ábrázoló képek ebben a teremben pedig mutatják, hogy a bimbó türelmes növekedés után végérvényesen kibontotta a szirmait. Én pedig gyanítom, hogy van itt mégtöbb bimbó is ezen a növényen, amelyekből csodaszép virágok feslenek ki még az elkövetkező évek során.

Köszönöm szépen a türelmüket és kívánok izgalmas felfedezéseket a művésznő világában!

 

Múzeum+ La femme, 2013. ősz

 

 

Nógrádi Kiss Magdolna kiállítása

Az emberi kapcsolatokról, az egymás mellett élés fontosságáról és szükségességéről szólnak Nógrádi Kiss Magdolna kifejező erejű művei, melyek Miskolc, Szombathely, Tatabánya után szeptembertől október 5-ig a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény két termében tekinthetők meg Budapesten, a Ráday utca 18. szám alatt. Tussal, akrillal papírra készült 50x40 centiméteres képeiből húsz, akrillal kartonra festett, 50x70 centiméteres alkotásaiból öt látható a tárlaton, mind az elmúlt év terméséből. Lírai, nonfiguratív művei elgondolkodtatók, elmosódó emberábrázolásai meghökkentők. A kiállítás október második hetében a vajdasági Magyarkanizsára költözik.

La femme,2013 szeptember

Kozák Csaba, Megnyitóbeszéd. Elhangzott: 2013. Budapest, Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény, Harmadnap így szólt című kiállítás

 

„Harmadnap Így Szólt…”

Nógrádi Kiss Magdolna tárlatának címadásával zavarba hozott. Márpedig azért, mert a „Harmadnap Így Szólt…” látszatra biblikus idézet, ám a Genezis szerint
Isten a hatodik napon teremtette az embert („képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá”), hogy utána a hetediken megpihenjen. A Teremtés Könyvének értelmében a harmadik napon „a föld zöldellő növényeket termett, amelyek termést hoznak fajuk szerint, és fákat, amelyek gyümölcsöt érlelnek…”
Munkáin viszont kizárólagosan emberalakok, figurák vannak. Magyarul: nem biblikus idézettel állunk szemben, hanem a bibliára való utalással. Az isteni teremtés pedig párban jár az alkotói teremtéssel, ám a műtárgy értelmezésének számtalan lehetséges változata létezhet, tegye azt egy kolléga a szakmából, egy kritikus, művészeti író vagy akár a néző. Ez sokszor ellentétes a művész eredeti szándékával, de az igazi műtárgy lényege az, hogy – az esztétikai élményen túl – elgondolkoztasson, interpretációra sarkalljon. Én csak a saját variánsomat tudom megosztani Önökkel. Nos, amennyiben a teremtés tudatos folyamat volt, márpedig az kellett, hogy legyen, akkor Isten szándéka az emberre akart – idézőjelben mondom – „kifutni”. A Teremtő előre látta tervének megvalósulását, tehát a harmadik napon az okból teremtette a fák gyümölcsét, hogy azt majd az ember elfogyaszthassa, és (az alma által) egyben megkísértse a bűnbeesés. Valójában lényegtelen, hogy szándékos-e a címadás vagy pedig a tudatalatti játékával állunk szemben; mindenképpen dekódolásra késztet minket.
A sorozatok alcímei viszont sokatmondóak; a Metamorfózis egyértelmű utalás
a kialakulófélben lévő, az átalakuló, a semmiből teremtetett emberre, míg a Megszólítások, a Párbeszéd és az Elmaradt párbeszéd arra vonatkozik, hogy az emberek között valamiféle dialógus zajlik vagy éppen annak a hiányával küzdenek.
A címadás után konkrétan a művekre térve több paramétert kell megemlítenünk,
úgy, mint az alkotás technikája, anyaga, formája, színvilága és nem utolsó sorban a művek tematikája, szándékos vagy éppen rejtett üzenete. Ezek a nagy és közepes méretű munkák (bár mondhatnánk közepes és kis méretüknek, ez is relatív) papírra készültek akril festékkel és tussal, van pedig, ahol a két matériát egy képtéren belül használja. Műfajilag az alkotások az ábrázolón belül a figuratív tárgykörébe sorolhatók, bár a szándékosan elnagyolt, emblematikus kivitelezés révén a fragmentumokban amorf elemeket, absztrakt jegyeket fedezhetünk fel. A 25 darab fekete-fehér és színes mű mindegyikének tárgya maga az ember. A témaválasztás kizárólagosan a figurára, az emberalakra vonatkozó. A fekete-fehérek és a színesek hiába rendeltettek, rendezettek külön terekbe, termekbe, mindegyikük az emberről szól. A figurák minden esetben csoportosulnak, van, hogy csak hárman alkotnak egyfajta közösséget, míg van egy kép, ahol – az apostolokhoz hasonlóan – tizenketten szerepelnek a képen.
A művész (szándékosan nem használom az indogermán nyelvcsaládban használt
művésznő, ne adj Isten: nőművész szavakat, a művésznőt pedig kizárólagosan megszólításkor), szóval a művész egyetlen kulcsot adott munkái értelmezéséhez, mégpedig egy idézetet Lukács Evangéliumából, ami így szól: „Miért ijedtetek meg és miért támad kétely a szívetekben?” (Ezt Jézus az apostolok előtt való megjelenésekor mondta.) Nos, Nógrádi Kiss Magdolna emberalakjaiban ugyan van félelem és ijedelem, ám mást is bele merek látni ezekbe a figurákba. Esetünkben nem konkrét szereplőkről, személyekről van szó, hanem általában magáról az emberről. Itt még a teremtés elő-fázisában vannak, még nincsenek készre gyúrva, még formálhatóak, üres, vak arcaikban nincsenek szempárok, nem láthatunk „a lélek tükrébe” nincsenek karjaik, kezeik, az alsótestük még nem osztódott, egyszóval torzókkal állunk szemben. Értelmezhetjük úgy, hogy még „félkész” állapotban vannak, vegetatív lényük még visszacsatolható a harmadik napon teremtett növényi léthez. De úgy is felfoghatjuk – és én inkább erre hajlok –, hogy ezek a figurák, torzók társalognak, beszélgetnek egymással, bármiről is kommunikáljanak. Ugyanakkor hiába csoportosulnak, nagy itt a csönd, nagy itt a magány. Erről eszünkbe juthat David Riesmannak az 1950-ben, Amerikában megjelent könyve, A magányos tömeg (The Lonely Crowd), ami alapvetően megváltoztatta a szociológia, a társadalomtudományok menetét. A könnyedén, vázlatszerűen kivitelezett alakok sokszor egymás felé fordulnak, gótikus ablakot idéző formában hajolnak meg. Ez nem a megalázottak, a legyőzöttek fejhajtása, sokkal inkább a figyelem jele, a szeretet, a tisztelgés gesztusa, a másság demokratikus elfogadására utaló mozdulat. A nagyobb méretű fekete-fehér képek (és kisebb társaik is) a két szín közötti számtalan átmenetet, árnyalatot villantanak fel. Maga a test fehér, a kontúrok és a lazán felvitt alap/háttér viszont fekete. Az ívelt, hajlékony testtartás, a vállcsúcs és fej gömbölyded formáját, a darabos, szögletes vállak és a szinte egybeépített felső- és alsótest vertikális vonulata ellenpontozza. Tehát a puritán színkezelés által – a fekete-fehér ellentétpárján kívül – a forma kontrapunktja is jelen van. A kivitelezés gyors, improvizatív a kisebb méretű fekete-fehér képekre is vonatkozik, bár itt a szereplők részletgazdagabban, árnyaltabban vannak kidolgozva. A függőleges léniákat sokszor foltok, pacák, amorf szigetek oldják. Az alakok sokszor szinte antik oszlopokként, kolumnákként magasodnak, nyúlnak meg. Az emberi méretaránynál hosszabbra nyújtott vertikálisok a mennyet és a poklot, az éteri és a földi világot kötik össze. A színes teremben látható munkák koloritása van, hogy dübörgő, vörösök, zöldek, kékek, sárgák lélegeznek együtt, míg másutt a színvilág visszafogott, pasztelbe hajló, két képen pedig lilák, kékek és bíborok váltakoznak, éltetik egymást. Van, ahol a lazán felvitt fekete kontúrokat sárga, piros, szürke foltos szigetek oldják, fröccsentések, permetszerű, morzsás, szemcsés mezők gazdagítják. És megjelenik az egységesülni vágyás, az egybeolvadás, az összetartozás, összetartás bizonyossága is, hiszen a kép virtuális terében a takarásban, fedésben sorjázó emberalakok van, hogy az átlátszóság, a transzparencia által egymásba folynak, átjárhatóvá válnak, test a testtel szervül, lélek a lélekkel.

Kozák Csaba

Elhangzott Nógrádi Kiss Magdolna „Harmadnap Így Szólt…” című kiállításának megnyitóján 2013. szeptember 6-án a Ferencvárosi Helytörténeti
Gyűjtemény galériájában.

 

Deák Csillag - Testbeszéd

Nógrádiné Kiss Magdolna Harmadnap így szólt... című kiállítását tekintettem meg a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény kiállítótermében. Látva a festményeket, Pilinszky János versére gondoltam: Harmadnapon: És fölzúgnak a hamuszín egek, / hajnalfele a ravensbrücki fák. / És megérzik a fényt a gyökerek / És szél támad. És fölzeng a világ. // Mert megölhették hitvány zsoldosok, / és megszünhetett dobogni szive – / Harmadnapra legyőzte a halált. / Et resurrexit tertia die. Felkutatni, bejárni, felismerni a lét és nemlét határait, kapcsolatuk szerves voltát, szenvedés nélkül nem megy. Ahogy a Biblia fogalmaz a bűnbeesés történetében: „Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél” (Ter 3,19).

A művész így fogalmazza meg ars poeticáját: „Az én figuráim legtöbbje nem nélküli, arc nélküli lények, melyek szándékaim szerint az időtlenség jegyeit hordozzák.” Az arc és arcok hiányának jelentősége van. Tudatos művészi törekvés eredménye, a kommunikáció olyan formája, amely nélkülözi a nyelvi kifejezést. „… minden kulturális alkotásnak az emberi test az alapja, és hogy a test cselekvések útján teremt kultúrát.” (Fischer-Lichte, Erika: Az átváltozás, mint esztétikai kategória) A test folytonosan beíródik a térbe és ott nyomokat hagy, a test felnyitható, bizonyos részei kicserélhetők, a test paraméterei változnak. A látszat ellenére a test lezáratlan és lehatárolhatatlan. (P. Müller Péter: Test és Teatralitás)

A kiállított képek fontos eszköze a testbeszéd/gesztusnyelv, arcjáték (mimika, szem, tekintet) nélkül: gesztusok (kéz-, váll-, fejmozdulat) – testtartás, testhelyzet (az ülés, állás módja) – testtávolság (térköz), testmozgás. Színritmusba komponált, konstruktív-szürreális figurái érzelemgazdag figurák, még akkor is, ha absztrakció termékei, és fekete-fehérben hatásuk a legerősebb.

Nógrádiné Kiss Magdolna figurái befelé tartanak, a közösségi mozzanat a döntő. Arcot kapnak, láthatatlan arcot. A művek térlogikája a befelé mozgás, az eltakarás, a felkarolás, a befogadás, némely esetben az ellenszegülés, a feltartás, de mindvégig érezhető a másik fél megértése. A képek egyszerű, tiszta ritmikája, a motívumkapcsolatok sokszínűsége a mondanivaló feszültségét érzékelteti. Az ikonszerű alakok egyszerre tömbszerűek és egyének is, megkülönböztethető tartással, egymáshoz való viszonnyal (térrel és idővel) rendelkeznek. A szakrális mozzanatra utalnak a lehajtott fejek, mintha szégyen kötné le figyelmüket, vagy a testetlen szorongás és félelem valamitől. A tudott és nem tudott világ feszül egymásnak, ahogy a figurák egymáshoz hajolnak, egymást védik és takarják. Vajda Lajosról írták: Azzal, hogy saját vonásait az ikonok fennkölt mozdulatú sziluettjével egyesíti, egy mindenfajta barbárság ellen tiltakozó tiszta szellemű humanitás jelképét teremti meg. (Mándy Stefánia: Vajda Lajos 1908-1941)

Keresem a kapcsolódást az elődökhöz. Vajda Júlia önarcképei között külön csoportot alkotnak azok, amelyeken személyes jelenlétét szinte kivonva, arc nélkül ábrázolja magát. Korniss Dezső: Tücsöklakodalom (1948) című képén csak messzi, karikatúrás látvány a fej és az arc. Kandó Gyula: Ferde horizont és alakzatok (1959) című művében eltűnik az emberi alak, sziluettként marad jelen. Nemes Nagy Ágnes szavait idézhetem: "El akarok szakadni mindentől, ami földi, el akarok szakadni a bánattól, a szeretettől és az örömtől, ezért ne hozzál többet virágot." Nógrádiné Kiss Magdolna nem fél az önismétlés, önhígítás és beidegzettség veszélyétől, képes a változásra, miközben a belső önazonosságát végig megőrzi, nem szakad el sem az égi, sem a földi világtól. Sőt hagyományt követ, idéz és őriz (Barcsay, Szőnyi).

Nógrádiné Kiss Magdolna nemcsak önmagától távolodik el, hanem képeinek mindenkori nézőjétől is. Egóját teszi zárójelbe. A „magán-én” helyébe – Moholy-Nagy kifejezését idézve – a „felfokozott valóság” kerül. (Gábor György: Ég és föld között). A tárlat képein a közösségi lét áll a felfokozott valóság középpontjában. Babits még azt írja: „Én maradok: magam számára börtön,/ mert én vagyok az alany és a tárgy, / jaj én vagyok az ómega s az alfa.” (A lírikus epilógja), de Nógrádiné Kiss Magdolna fölismerése más. Nem bír képének hőse lenni, nem ő a kezdet és a vég. Nincs tekintet, amely a képről a nézőre szegeződne. A néző tekintete az, amelyik a változó képekre szegeződik, a pillantás irányát szabadon megválasztva. A látogató mozdulatlan, dermedt, forduló, elforduló, összehajló emberi alakokat fedez fel, keresi lábnyomukat. A kis lépést, amely olykor hatalmas ugrásnak hat.

http://www.irodalmijelen.hu/2013-szep-16-0940/deak-csillag-testbeszed-kolus-lajos-amikor-meglattam-arcodat

Kölüs Lajos - Amikor megláttam arcodat...

 

Nógrádiné Kiss Magdolna képeinek sajátossága, hogy bennük az eltűnés, az elanyagtalanítás, a transzparentálódás, az áttűnés, a szimuláció kap nagy szerepet. Azonos jelhordozó közeget látunk, a lépték alig különböző. Ebben a közegben a viselkedés formái változnak ugyan, mégis úgy érzem, a karakteres figurák mozgása, állása, tartása közös vonásokat hordoz és takar. A képek formai sokoldalúsága, a figurák bálványszerűsége, színgazdagsága és színszegénysége egyaránt a befogadást segíti, felkeltve a befogadóban a kíváncsiság érzését, mi az, ami számára fontos lehet, és ezáltal az ábrázolt világban felfedezheti önnön világát és képmását.

A művész a figurák ábrázolásában erőteljesen hangsúlyozza a szerkezeti összetevőket, a szabad és kitöltött tereket és a síkokat. A harmónia, a tökéletesség és szépség háttérbe kerül, illetve másképp jelenik, mint ahogy várnák és szeretnénk. Az ismétlődő és egybevágó elemek ritmusa el-eltávolít a képektől, zsongít, olykor közönyössé tesz, ez már volt, ezt már láttam. Ez csak a látszat. A struktúraépítés változatossága, belső feszültsége és szabadsága az, ami fenntartja a szemlélő kíváncsiságát. Ez azt jelenti, hogy az elemek egymásba transzformálhatók, egymás között fölcserélhetők. Folytonos a szimmetriasértés, az anyageloszlás nem forgásszimmetrikus. Hol éles csúcsok, hol kerek ívek találkoznak egymással, válnak el egymástól.

Itt valahol, ott valahol / Esett, szép, szomorú fejekkel / Négy-öt magyar összehajol / S kicsordul gúnyos fájdalmukból / Egy ifjú-ősi könny, magyar könny: Miért is? (Ady Endre: Négy-öt magyar összehajol). Ady kérdése ma is aktuális. Miért is? Az embernek mindig is elemi vágya volt, hogy a transzcendenssel a személyes emberi érintkezés hagyományos tapasztalatain belül találkozhasson. Az isteni erők bálványszerű vizualizálása és ezáltal megszólíthatóvá tétele alighanem ezt az igényt elégítette ki. Ugyanakkor a negatív sztereotípiák hangsúlyos sejtetésével Nógrádiné Kiss Magdolna érzékenyen képes felvetni a földi és az égi világ kapcsolatát, összefonódását, egymástól való elszakadását, magát a meghasonlást, hogy földi létünk valósága mégis olyan tapasztalatokon alapul, amelyet nap mint nap átélünk, és amely eltér a vágyott világtól. A képek, a figurák csoportjai a közösség és hagyomány megkerülhetetlenségét hangsúlyozzák. A művész elkerüli a pontatlan, egy csoportra vonatkozó általánosítást, de láttatja a megbélyegzést, a stigmatizálást. A bálványimádás örökös hírként és harcként jelenik meg a képeken, a bele nem nyugvással és a belső, lelki vívódással ábrázolva a figurákat és egymáshoz való viszonyukat.

Az entitás és identitás megőrzéséről is szólnak a képek. Ez a kérdéskör ritkán jelenik meg a médiában józanul és öntörvényűen megfogalmazva. Inkább a torz arcokat, jelenségeket vesszük észre. Áldozatként figyelünk önmagunkra és másokra, akik hozzánk hasonló helyzetben vannak. Az egyéneket eleve mint tulajdonsággal bíró csoportok tagjait érzékeljük, és a róluk hozzáférhető információkhoz képest messzemenő következtetést vonunk le. Heidegger szerint a vizualitás a világra vetülő „tekintet”-ben, a „szem”-ben dialektikusan egymást alakító, egymásba fonódó képi világ és a szubjektum konstrukcióinak összjátéka. Nógrádiné Kiss Magdolna arctalan figurái látnak, bírnak a látás képességével, mert a választott ábrázolási forma, a figurák térbeli elhelyezése, dinamikus viszonyuk „helyettesítik” a szemet, az arcot, mivel a belső, lelki életet hozzánk elénk.

A test és a fény elválaszthatatlan ötvöződése egészen az ótestamentumi időktől kezdődik, Mózes vakítóan ragyogó arcának letakarásától a Hóreb hegyének lábánál, a Színeváltozáson keresztül. Jákob így szólítja meg testvérét, Ézsaut: "Mert amikor megláttam arcodat, mintha Isten arcát láttam volna, olyan kegyes voltál hozzám." (Korényi János: Gyökerek) Nógrádi Kiss Magdolna arcát rejtik a képek.

http://www.irodalmijelen.hu/2013-szep-16-0940/deak-csillag-testbeszed-kolus-lajos-amikor-meglattam-arcodat

 

Gaál József - Élet és Irodalom

Élet És Irodalom, LVI.Évfolyam 9.szám,2012 március 2.

 

Az Álomvilág képírása

Nógrádi Kiss Magdolna rajzaihoz

Gátlástalanság gátlásokkal - érzéseket önkéntelenül kirajzoló, kifestő művész sajátossága ez a kettőség. Vallomás és rejtőzködés – az elvont antropomorfizmus önkiíró módszere képes ezt az ellentmondást egybeolvasztva megjeleníteni. Megfoghatatlan gondolatok, nehezen magyarázható üzenetek a végletesen leegyszerűsített figurákban. A barlangfestészet eleganciája és nyersessége – újabb ellentétpár egybeolvasztásával próbálkozó magyarázat a lebegő figuráknak látszó térbe beleégett, időtlenné váló, mozdíthatatlan sziluettekről. Terápia és művészet összekapcsolása az ősi, szimbolikus nyomhagyás, képírás segítségével, hogy folytassam a dualizmusok sorát – a figurák egyöntetűsége viszont feloldja az értelmezés nyelvi labilitását.

A történelem előtti időkből ismert legegyszerűbb jellé redukált emberi forma típusa, lényege az elvont dinamikus mozgás. Az odavetett vonalak testetlen és arctalan lényei már nem a földi lét egyszerű emberei. A vadászok, földművelők, varázslók és mitikus lények összeolvadnak a kozmikus jelekkel, asztrológiai szimbólumokkal, fegyverekkel, szerszámokkal, állatokkal és növényekkel. A jelek eggyé válva a sematizált figurákkal szinte vizuálisan olvasható hieroglifák voltak a mitikus időtlenségben. Nógrádi Magdi egyszerű gesztusfigurái juttatták eszembe a régi korok puritán emberjeleit, de amíg a mágikus figurák a kozmosztól függve az univerzumba beágyazódva léteztek, hasonmásaik már magányuktól szabadulva egymásba kapaszkodnának, összefonódnának. Jól kiolvasható a régi és új életérzés azonossága és különbsége, a régi beágyazottság helyett a szabadon mozgó figurák inkább talajtalanul lebegnek. Cselekvésük meghatározhatatlan, nincsenek tárgyak, jelképek, a figurák csak önmagukban léteznek. Körülírhatatlan életérzések, lebegés általi bizonytalanság – inkább szorongó létállapotra utal. Elszakadva a földi valóságtól, a lelkek egy köztes világban lebegnek. Álom és mulandóság tudattalan ábrái, mert inkább érzelem vezérelte önkéntelen testhieroglifák. A legpuritánabb automatizmus, a szikár figurák személytelensége, absztrakt ritmusokban feloldódó mozgása már a vegetatív tudatszférába, az ego nélküli világba vezet. Ahol a társadalmi lét által kordában tartott érzelmek csak stilizált formában képesek a felszínre törni, mentesek a racionális előképektől, a racionális megtervezettségtől.


Gaál József

Szendi Horváth Éva -Diplomata magazin

diplo1

ATELIER
Az emberközpontúság varázsa
Nógrádi Kiss Magdolna alkotásait nem egy galéria falain láttam meg először, hanem különböző kiállításaihoz készült két katalógusban. A kiadványokban szereplő képek mindegyikének központi alakja az Ember. Az Üzenet című katalógus képei döbbenetes erővel hatottak rám. Úgy tűnt, hogy a fekete-fehér művek arctalan figurái harcban állnak a világgal és minden energiájukat bevetik, hogy a drámai helyzeteket meg tudják oldani. A másik, a többértelmű Színrelépés címet viselő füzet színes alakjain érezhető, hogy fölöttük már kisütött a nap.

Nagy örömömre szolgált, amikor megismerkedhettem Nógrádi Kiss Magdolnával és a műtermében a képeit végre „eredetiben” is láthattam.

1. Vidéki lány vagyok, a Csepel-sziget végén fekvő Szigetbecsén nőttem fel, — révedt vissza a múltba a művész. Gyerekkorom óta mindig tanár akartam lenni. Szüleim büszkék voltak, hogy mindhárom lányuk ezt a hivatást választotta. Mindig szerettem rajzolni, de a művészettel való megismerkedésem nem volt zökkenőmentes. Ötödikes-hatodikos korunkban egy olyan férfias nő volt a rajztanárunk, aki pofonokkal nevelt bennünket. A festőkről adott listáit be kellett bifláznunk, anélkül hogy a művészeknek akár egy képét is láttuk volna. Hetedikben viszont egy igazi pedagógus vett a szárnyai alá bennünket, aki kinyitotta a szemünket a világra és végre ráláthattunk a művészet lényegére.

— Milyen impulzusok érték a későbbiek folyamán?
— A ráckevei Ady Endre Gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat. Akkor ott az ismert művészettörténész, dr. Losonczi Miklós volt az igazgató, aki erős, sokszínű karaktert adott az intézménynek. A gimnáziumban neki köszönhetően pezsgő, színvonalas szellemi élet folyt.

Ady-kultusz lengett körül bennünket és a tanárok a művészet minden ága-bogát meg akarták ismertetni a diákokkal. Ráckevére országos hírű színészek, képzőművészek jártak ki és előadásaikon mindannyian lelkesen vettünk részt. A közeli Szavolyai kastélyban és a gimnáziumban rendezett kiállítások. meglátogatását egyikünk se hagyta volna ki. A hetvenes években a Csepeli Munkásotthonban nagyon aktív élet folyt. Bakfisként a korán elhunyt Misch Ádám festőművész művészeti körének a munkájába igyekeztem bekapcsolódni,hogy tanuljak és felkészüljek a felvételire. Nagy dolog volt a számomra, hogy az akkori összeszokott társaság tagjai azonnal befogadtak maguk közé.A ma már Munkácsy- díjas Budahelyi Tibor szobrászművész és Szlabey Zoltán képzőművész ma is segítik a munkámat.Nyaranta tokaji,hódmezővásárhelyi művésztelepek munkájában vettem részt. Irodalmárok, filmesek látogattak el hozzánk és esténként a társművészetek alkotóival együtt lazítottunk. Ott ismertem meg többek közt az induló Balázs Béla Stúdió gárdáját és első munkáikat. Egy nagyon fiatal vidéki lánynak ezek az együttlétek meghatározó erővel bírtak.
— Miért nem jelentkezett ilyen előzmények után a képzőművészeti főiskolára?
— Mint említettem én mindenáron tanár akartam lenni. Szegeden elvégeztem a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola földrajz-rajz szakát. A diploma megszerzése után egy évig Áporkán tanítottam. Az olajos padlójú, vaskályha-fűtésű teremben kellett az összevont hetedik-nyolcadik osztályosokat szépre, jóra nevelni. Mialatt a diákjaimat tanítottam, jómagam is rengeteget tanultam az életről. A következő esztendőben szülőfalumban, Szigetbecsén kaptam állás. Mivel mindig kórusokban énekeltem, így itt nemcsak a szaktantárgyaimat, hanem éneket is taníthattam. Jó volt, hogy rendszeresen összedolgozhattam a történelem-irodalom szakos kollegámmal. A gyerekek az adott időszakot a művészet- és a zenetörténetet tükrében is láthatták, ezáltal az összefüggéseket is megértették.


— Hogyan lett fővárosi lakos?
— Mint oly sokan: a házasságom révén. Hat évig tanítottam Szigetbecsén és ott ismertem meg a férjem. 1981-ben hipp-hopp Budapesten találtam magam. Feleség és hamarosan anya lettem. Kiszakadtam a régi világomból és az alkotás csupán másod-harmadrendű szerepet kapott az életemben. A férjem, aki biztonságpolitikai szakértő, akkoriban a Természettudományos Ismeretterjesztő Társulat /TIT/ szervezésében országszerte rengeteg előadást tartott, így sokat voltam a lányommal. Hétköznapjaimat színesítette, hogy a TIT-ben elkezdtem nyelveket tanulni, illetve a társaság égisze alatt művészettörténeti előadásokat tartottam. Az évek során megszereztem az angoltanári, majd az ELTÉ-n a bölcsész-diplomámat, valamint a PhD doktori-fokozatot is. A disszertációm témája a nyelvtanulás motivációja köré épült, illetve arról értekeztem, hogy a hadsereg a NATO-ba való belépésünk feltételeként hogyan, milyen eredménnyel oldotta meg azt, hogy az állomány tagjai viszonylag hamar megtanuljanak angolul kommunikálni.
— Hogyan kanyarodott vissza a művészet ösvényére?
— Nyolc évig tanítottam a Terézvárosi Két-tannyelvű Általános Iskola és Gimnázium falai közt. Amikor időm engedte a férjemet mindig elkísértem külföldi útjaira, a családdal is sokat utaztunk, és ilyenkor a német, osztrák, olasz, spanyol képtárak termeit örömmel barangoltam végig. Itthon is rendszeresen jártam kiállításokra,igyekeztem figyelemmel kísérni a kortárs művészeti életet. A sok pozitív hatás után negatív impulzusok kellettek ahhoz, hogy újra alkotni kezdjek. Az anyukám beteg lett és végig követtem a fokozatait annak, hogy az Alzheimer-kor elhatalmasodása nyomán hogyan épül le valaki akit szerettem. Nyugodt kis világom megbillent és én is megbetegedtem. Megjártam a poklot és egyszer csak azon kaptam magam, újra elkezdtem rajzolni. Akkoriban készültek a későbbi Üzenet című kiállítás fekete-fehér, komor képei.

Nem véletlen, hogy néhány darab megszületését Dante: Isteni színjáték című örökbecsű alkotása ihlette.
— Azonnal be is akarta mutatni a műveit a nagyközönségnek?

1. Á dehogy! Akkoriban eljárogattam a Ráday utcai galériákba, lassan visszakerültem a művészvilágba. Újra felvettem a kapcsolatot régi barátaimmal és egyre több művészt ismertem meg személyesen. Új életszakaszomban úgy gondoltam, hogy mások műveinek a menedzselésével akarok foglalkozni. Ám ez napjainkban nem könnyű feladat. Közben egyre több alkotás került ki a kezem alól és művész barátaim bíztattak, segítettek.. Az életem most inkább az alkotásról szól, hiszen az embereknek át kell adni valamennyit abból, amit érzek. A drámai sorozat után elkészültek a zártabb szerkezetű, de még mindig komor színvilágú ikonjaim. A kapcsolatokról szóló műveimben a rám jellemző gesztus szerű ecsetvonásokkal az absztrakció útján eljutottam a tömeget asszociáló csíkokig, de ezek a képek szintén az emberek egymáshoz való viszonyát „fogalmazzák” meg. Eljutottam egy színes világig, mely pozitívabb életérzést sugall, de a grafikáim drámaiak maradtak. Tavaly igen érdekes évem volt, hiszen négy csoportos kiállításon vehettem rész itthon és külföldön egyaránt. Az ausztriai Albachban megrendezett Európa Konferencián a magyar filmkultúra bemutatása mellett szervezett tárlat után, Kaposfüreden, majd Brüsszelben, a Magyar Kulturális Intézetben illetve a csepeli Művelődési Központban mutattam be a munkáimat. Idén már három egyéni kiállításom volt. A műveimet Vác, Sopron és a közelmúltban pedig Miskolc művészetszerető közönsége ismerhette meg. A müncheni Magyar Konzulátus idei Október 23.-i ünnepségén
2.az én munkáim lesznek láthatóak.
3.

Szendi Horváth Éva

Diplomata / Diplomatic Magazine, XIII.évfolyam 2012.10-11.szám

Fábián László - Bevezető, Színrelépés katalógus

Festői történet


Egy mozdulattal rögzíted
A rögzíthetetlent…
Forrai Eszter


Nógrádi Magdi papírképei grafikai méretükben is táblaképnek hatnak, szellemi léptékük emeli át őket ebbe a kategóriába, hogy meditációs objektumokként, dekoratív látványként irányítsák a figyelmet az önállósuló gondolatra, amely már kilép a történetből, a sztoriból, amit jelen minőségükben még együttesen elmondanak – nevezetesen akár az ornamens születéséről, másképpen közelítve: az absztrakció útjáról, ettől is különbözve: figuratív és nonfiguratív szerves összefüggéséről, egyszóval: eredetről, minden komoly és érzékeny intellektuális vizsgálódás elsődleges tárgyáról, egyben konklúziójáról – kiindulás egyértelműen az emberalak kontúrja, ez absztrahálódik három-öt formaemléken keresztül méretes csöppökké, amelyek előbb ritkásan, majd egészen összesűrűsödve csík-mintává rendeződnek, noha nem a klasszikus hard edge csíkfestés karaktere szerint, aztán a fekvő képeken a csíkok levegősebbé válnak – mintegy a dripping, a csurgatás technikáját idézve – elegánsan hagyatkozva a hordozó fölület fehérjére, amely szelídít a csíkok szín-kavalkádján, finomra hangolja a primer szándékot – a vázolt történetiségben benne rejlik a formálás játéka szintén, hiszen az alakok kontúrozása nemcsak határozott, jobbára megkettőzött, alkalmasint kék és vörös rajzolja meg gesztus szerű ecsetvonásokkal, majd a gesztus egyre fölszabadultabb, többé nem az a jelentősége, hogy formaemlékeket nyomatékosítson, inkább a képtér belakása, az egymásba-egymásra húzott széles csíkok tömeget asszociálnak: egyfelől akár a tarka (ember)tömeg sejthető belőlük, másfelől azonban – és ez lényegesebb – tér-kitöltő festői formatömeg, amely az indulat, az expresszió reakciója, valamint az általa fölkínált lehetőség: a szabad formálás rendjének tapintatos alakítására, a szépség nem minden veszély nélküli kalandjára – a szépség legveszélyesebb kalandja – a szépelgés, festőnk biztos ízlését mi sem tanúsítja jobban, minthogy pillanatra sem kokettál vele, célratörően meséli ecsetjével, palettájával meséjét, szervez képpé látványból leledzett látomást, látomásból leledzett látványt, és talán a formák következetes függőleges irányultsága valami tudatos vagy önkéntelen (az eredmény szempontjából közömbös, melyik) metafizikai üzenetet is becsempészik, amit másfelől fölerősít a meghatározó, a hangsúlyos kék-vörös szín-pár – egyszerre idézve forró közelséget
és hűvös végtelent, az ellentétek dialektikus egységét, a sík képmező virtuális térbe emelését, benne képépítést és képlebontást voltaképpen azonos szerkezetben: a történet pedig folytatódhat – kinyitva a végtelenbe…


Fábián László

 

Fusz György, szobrászművész, egyetemi tanár, Tamási, 2013. december, Kindl Kupola Galéria

Nógrádi Kiss Magdolna nagyon szép, izgalmas munkákkal jelent meg. Gyönyörű ritmusú, olyan bensőséges érzelmeket kifejező képeket láthatunk itt, amelyek mindegyike mély érzéseket tükröz. Többször ismétlődnek az erőteljes, tüzes, kék, vörös ritmusok, amelyek erőt, feszültséget teremtenek, és amelyek nem biztos, hogy csak pozitív érzéseket tudnak mutatni. Sokkal inkább belső feszültséget jelentenek, amely érzékelhető a képeken.

Nógrádi Kiss Magdolna munkáiban a figuráknak egy olyan absztrahálásáról van szó, amellyel a kép elkezdi önmagát építeni, amely egy teljesen új dimenziót, új világot jelent. A leegyszerűsített alakok, mozdulatok megjelenítésével az válik fontossá, hogy mit tud ezekkel a formákkal, ritmusokkal, ezekkel a gesztusokkal kifejezni, amelyek örök érvényűek.

Kereshetjük az arcokat, amelyek ott vannak a képen még akkor is, ha nem láthatóak, mert mindegyik egy olyan ősi gesztus, amit mindenki ismerhet. Minden mozdulat kifejez valamit, és amikor ezek a mozdulatok rögzülnek, akkor ez az állandóság az, ami tulajdonképpen ezt az ősiséget feleleveníti a képekben.

Nógrádi Kiss Magdolna képeiben nagyon sok drámát, ugyanakkor nagyon sok finomságot fedeztem fel. El kell fogadni a művésznek azt a jogát, hogy a világot olyan módon ábrázolja, amely szerencséjére a magáé. És aki erős az nem is enged ebbe a világba beleszólni. Ettől lesz egy alkotói munka egységes egész. Nagyon fontos, hogy minél többen megismerjék.

Fusz György
szobrászművész, egyetemi tanár

 

Gaál József - Bevezető, Üzenet katalógus

A táncoló tûz kormos árnyai
Nógrádi Kiss Magdolna mûveiről

A legôsibb kép a lobogó tûz fényében született árnyék. A nappali világosság a magabiztos, cselekvô ember mindennapi valósága. A félhomályban már sejtelmes világ nyitogatja kapuit, a befelé forduló ember érzi, hogy a sötétség eljövetelével a belsô káprázatok összeolvadnak a természetbôl táplálkozó mitikus világgal. A sötétségben meg kell tapasztalni az emberi lét sötét oldalait és gyengeségeit. Nógrádi Kiss Magdolna figurái a sötétségbôl emelkednek ki, vagy a fehérségbôl kimetszve lebegnek. Nem érezzük a szilárd talajt. Mint az ôsi sziklarajzokon a mozgásban lévô alakok teremtik maguk körül a teret. Nincs viszonyítási alap, az alakok lehetnek kozmikus lények, vagy csak apró jelek, antropomorf kalligráfiák, egymásba olvadó, de egymást sohasem elérô, sodródó lények. Az ôsi szakralitás poétikus folytatása, a mitikus figurák arctalanul most nem univerzális isteni
lények hieroglifái, hanem a rejtôzködô ember üzenetei. Nem a hús-vér test ábrázolása által, hanem az elvonatkoztatott, gesztusként odavetett, örök mozgásban és átváltozásban létezô szellemi lény elillanó ábráját jeleníti meg. Így a régi mágikus tetthez hasonlóan az átlényegült szellemi embert idézi – ami egyben a belsô képzetek által formát nyert személyes érzelmek kivetítése. A gesztussá alakított ember-jelek hasonlíthatóak az ôsi képíráshoz, de dinamikus megfogalmazásukkal egyszerre idézik a kozmikus ember megnyújtott, végtelenbe törekvô alakját, és a képzelet barlangjába zárt esendô embert. Ez a kettôsség biztosítja a tágan értelmezhetô tartalmakat, mert a sematizáló, személyiségétôl megfosztott ember egyszerre jelenti a megtisztuló átváltozást, amikor az emberi szellem képes elrugaszkodni a hétköznapi valóságtól - az alsó régiótól. Jelezve, hogy éteri teste más dimenzióban lebeg. Ezzel szemben a redukált világba vetett lények sugallják a magára maradt ember küzdelmét, az univerzumból való kivetettség érzését. A kozmikus tágasság helyett a nyomasztó ürességben való lebegést. Kifejezik a másik hiányát, a sodródó figurák egymásba gabalyodó konfliktusát. Az egymáshoz közelítô, egymástól elszakadó lelkek örök áramlását. A végletekig redukált világ kitágítja az értelmezés terét, ezáltal inkább gesztusként értelmezhetô, pszichoaktív antropomorf jelek. Sejtelmes érzetek, érzelmek hordozói, a kép tere örökké változó, de mégis idôtlen dimenzióvá válik, ahol az evilági és túlvilági lények találkozása is megtörténhet. Az alkotó vallomása is ezt igazolja:
„Az én figuráim legtöbbje nem nélküli, arc nélküli lények, melyek szándékaim szerint az idôtlenség jegyeit hordozzák. Hogy találkozhassunk ezekkel az ôsi üzenetekkel, megfejthessük a képekben ránk maradt legtitkosabb, de mégis a közösség számára érthetô, kötelezô jeleket, ismeretlen helyeket, elrejtett sötét zugokat kellett felkutatni, bejárni. Épp úgy, ahogy Dante hôse az Isteni színjátékban megismeri a lét és nemlét minden elképzelhetô világát. A Poklot, a Purgatóriumot és a Paradicsomot bejárva mutatja be, hogyan tisztulhat meg az emberi lélek a bûntôl, és juthat el a legfôbb jóhoz és tökéletességhez. Ez az akarat vezetett, amikor a külsô és belsô démonaimmal való szembesülésem képi megjelenítésének módját kerestem.”

Gaál József

Ütő Gusztáv, képzőművész, 2014. március 24. Sepsiszentgyörgy, MIVES-ház

 

Semmi sem az, aminek tűnik. Itt, a kiállításon, Önök látszólag egy festészeti anyagot szemlélhetnek. Én viszont azt mondom, hogy egy szobrászati kiállítás részesei vagyunk. Ha megfigyelik, akkor ez az anyag embereket ábrázol. Nógrádi Kiss Magdolna központi témája az ember. Ezek a "nemtelen és arctalan" alakok gyötrődve igyekeznek a földet elhagyni. Ezek az alakok felemelkednek a földi létből egy magasabb szintű létbe. Tulajdonképpen egy transzcendens léttel állunk szembe, ahol látszólag egy párkapcsolatról van szó. Látszólag egy férfi és egy nő, egy igen és egy nem, egy éjszaka és egy nappal, egy tél és egy nyár, egy hideg- és egy meleg szín párkapcsolatot nézhetünk végig. Ez a látszat csal. Néhol nem csak két alakról van szó, hanem belép a harmadik. Egy tömeg jön létre a képek összességét nézve. Tömeges elhagyása a földi létezésnek. Egy csoportos útra kelés látszatát szemléljük.

Az alkotások háromféleképpen nyertek megoldást.

1. Az első szint a költői és pszichedelikus színekkel megoldott, akvarellszerűen felvitt, áttetsző akril rétegű.

2. A következő emelet, amit a képek olvasatában vélek felfedezni, az a prózai, és bizonyos mértékig drámát magában foglaló emelkedés. Ez a fekete kontúrral hangsúlyozott és akrillal festett alakok sorozata.

3. Ezután következik a monokróm, sötét tónusokat használó tragédia sorozat. Itt kapcsolódnak a művek Madách Imre: Az ember tragédiája című művéhez, ahol ezek a “nemtelen és arctalan” alakok a falanszter jelenetet illusztrálhatják.

Végül a művek kisméretű grafikai ellenpontozásai erősítik a kiállítás kurátori koncepcióját, katonás sorban.Ez a kiállítás egy felkiáltójel. Egy figyelmeztetés a földi világ elhagyására, fenyegető lelki veszélyektől való szabadulásként. És ezt a veszélyérzetet Nógrádi Kiss Magdolna lényegre törően igyekszik gyötrődő alakjaival megjeleníteni. Végül virtuálisan ide helyezném el a terem közepére azt a szobrot, melynek az itt látható művek a vázlatai, mint egy sok összetevős hologramja a főműnek. A falon látható alkotások a szerző belső vívódásainak és szenvedéseinek felemelkedő lenyomatai, agykérgünkön létrejövő szobra előképeként.

Köszönjük a jelzést!

 

Czegő Zoltán, író, 2014. március 24. Sepsiszentgyörgy, MIVES-ház

„Nem adhatok mást, csak a lényeget.” mondta Lucifer Madách Az ember tragédiája című művében. Én úgy fogalmaztam meg első döbbenetben, hogy amit Nógrádi Kiss Magdolna képein látok szélfútta lények. És itt van az epika, a hódolat, a történés epikája. Az ott a civakodás, emitt a vallomás, amott van a gyűlölet epikája. Történések játszódnak le a szemünk előtt. Azt merem mondani, hogy ezek az alakok számomra így léteznek immár. Képzelem, tehát vannak. A mozdulat él, a fejtartás, a válltartás számít. Ott, ahogy Erdélyben a székely nyelvjárásban a magyarok mondják, megkülönböznek. Az a megkülönbözésnek a jelenete. Mindegyiket meg tudom nevezni, tehát léteznek. Szerencsém van, mert szinte özönnel jelennek meg ezek a figurák. Döbbenetszerűen, zsúfolva, a képzeletemben ott vannak, megmozdulnak az érzelmeimben. A művésznő elképzelte, elénk tárta történéseit. Imígyen jelennek meg az ő képzeletében. Hogy ki hogyan viszi tovább az szintén egyéni, szubjektív dolog. Ki-ki a maga módján, kedve, talán hangulata és művészi szemléletmódja szerint fogadja el értelmileg és érzelmileg. Én ezt a kiállítást így tudom magamévá tenni, és megköszönöm a művésznőnek, hogy eljött munkáival Sepsiszentgyörgyre. Őszinte szívvel gratulálok.

Czegő Zoltán
író, költő

Elhangzott: 2014 március. Sepsiszentgyörgy, MIVES-ház

 

Silvio Monti megnyitóbeszéde az olaszországi Varese-ben Sacro Monte-ben rendezett kiállításon. 2015

Nógrádi Kiss Magdolnának mint művésznek első sorban a vitalitását kell kiemelni,ami mindenek előtt a fekete-fehér műveken a legszembetűnőbb,ráadásul nekem is a legjobban tetszenek.

Nekem nagyon szép dolognak tűnik,-és megköszönöm neki a gesztusai  nagyvonalúságát- a spontaneitás,amivel képpé formálja  a pillanatnyi lelkiállapotát.A  gesztusain  keresztül  látható –nem tetszelegni szeretnék,ő ezen felül áll- az,ahogyan minden művésznek léteznie kell.Természetesen nem illusztrátorok vagyunk-elég abból,hogy állandóan a közönség igényeit szolgáljuk,hogy tetszeni kell a publikumnak,-hanem  művészek akiknek saját lelkiállapotukat meggyőzően kell megmutatniuk,ahogyan ő is teszi a gesztusain keresztül.Meggyőzően kell kifejeznünk saját magunkat.Egy úrnak,akit Socratesnak hívtak  feltették a kérdést arról,hogy mi  is a kreativitás.Ő azt válaszolta,hogy az, ami azután mutatkozik meg,amikor már elkészült a mű.És valójában ez hordozza az igazságot.

Ami engem legjobban érdekel az ő művészetében,az a nagy lélegzetvétel gesztualitásában.Az ecsetvonásokat nem precíz koncepció alapján húzza,hanem a lelkiállapota tükröződik bennük.

Nógrádi Kiss Magdolnában egy olyan művészt látunk,aki nem egy az egyben a valóságot,hanem a kortárs társadalmi állapotot mutatja be nekünk.

Silvio Monti

képzőművész

Elhangzott2015 május 8.-án a Connessioni-Connections-Kötődések című kiállítás megnyitóján

Sacromonte-Varese,’Percorso Museale’

Kölüs Lajos, Zsimbi Galéria, 2016. december 7.

Munkacímként Kozmikus virágok - Lélekvirágok címet adta Nógrádiné Kiss Magdolna legújabb műveinek. Hiába keresem ismert alakjait, az arc nélküli emberi figurákat, kapcsolatukat és gesztusaikat, most hiányoznak a képekről. A vásznakat színek uralják, leginkább a kék, égszínkék, sárga, rozsdabarna, a narancsosan vibráló, foltos, fátyolos szín. Örvénylő, spirálba hajló, redőzött, szaggatott, rétegezett, bordázott, szirmokra emlékeztető, egy vagy több központú sugaras, hullámzó, sávos formába rendezte őket a művész.

Az alkotó csele, hogy a képek egyik csoportján felülnézetből ábrázolja az égboltot, a csillaghalmazt, amelyre leginkább felnézni szoktunk. E képeket nézve, mintha eltávolodnánk a földtől, mintha az égre irányított tekintetünk keresne, várna valamit, hiszen advent van, a várakozás ideje. Fényesség uralkodik a képeken, maga a kozmosz, milliárdnyi csillagában a látható és a láthatatlan világ fonódik egybe. Csillagok, galaxisok születnek, halnak el, egyik-másik az utolsó fényjeleit küldi felénk, vagy talán az elsőt. Világunk egyszerre kozmikus, egyszerre földi is. Hol fent, hol lent vagyunk, tér és idő változását tapasztaljuk meg életünk során. Az évszakok jönnek és mennek. Melyik a legszebb éjszaka? A téli? A lég/ finom üvegét/megkarcolja pár hegyes cserjeág. / - írta a költő. Vagy a nyári éjszaka, amikor csillagok hullnak alá?

Advent van, de nem csak egy-egy gyertyát gyújtunk meg hetente a koszorún, már égnek a csillagszórók, és a szilveszteri tűzijáték is kápráztatja a szemünket, színét váltja, új év közeleg. Sokunkban csend van, hangok nem jutnak fülünkbe, bár minden a fény sebességével terjed, és mint tóba dobott kő nyomán gyűrűznek, ütköznek a földi és az égi hullámok, majd egymásba fonódnak, halványulnak. Nógrádiné Kiss Magdolna csendjét látjuk és halljuk. Az adventi csend így lesz teljes.

A képek másik csoportján mintha repülőgépből néznénk az elénk táruló tájat, termékeny, aranyló mezők virítanak, gabona érik, fák, bokrok zöldellnek, vizek szelik át a tájat, majd a következő képeken a folyók medre szélesedik, rajzuk gyökeret formáz, de ez lehet akár lávafolyó is, vulkánkitörés is volt, a föld tűzijátéka. Minden mozgásban van, és bizonyos a természet újjáéledése, az örök körforgás megállíthatatlan.

Fábián Zoltán 2017 január 12. Budapest,ByArt Galéria
0,1,1,
avagy titkos légyott Fibonaccival

Tisztelt megnyitó közönség, Hölgyeim és Uraim!

„Életünk minden szála a Természethez,
a Világegyetemhez kötődik.”
Grandpierre Attila

0,1,1,2,3,5,8,13,21… És így tovább…

Ezt a számsort bárki folytathatná, aki kicsit is pallérozottabb a matematika világában. Aki meg nem, az ösztönösen hajlik rá, hogy olyan vizuális egyensúlyt teremtsen maga köré, amit ezen sorozat készséggel leír, kifejez. Nézzük csak meg a paraszti világ építészetét, a két ablak arányos elhelyezését az oromzaton, a helységek beosztását, a ház, a kástu szél- és hosszirányú arányait.

Fogadni mernék rá, hogy mindegyik konvergál az aranymetszéshez, hiszen ez szemünknek a legkedvesebb és, mivel a népi építészetben nem tervezett épületeket emeltek, hanem ösztönösen építkeztek, adekvát, hogy az építő akkor érezte késznek munkáját, mikor az szemének leginkább tetsző formáját mutatta.

Fibonacci örülne.

Ezek az ő arányai, amennyiben – öntelt európaiként – elfogadjuk, noha tudjuk, hogy az indiai Gopala és Hemacsandra 1150-ben, a szanszkrit költészet ritmikáját kutatva megelőzte őt, bár kétségtelen, hogy az európaiak Fibonaccinak köszönhetik a számsor megismerését, hiszen fenti két matematikustól függetlenül 1202-ben ő is felfedezte azt. Híres könyvében a Liber abaciban egy nyúlcsalád növekedésének példázatával publikálta is.

A 17. század elején Kepler is különféle természeti jelenséggel hozta kapcsolatba a számokat, teljes joggal, hiszen a szomszédos Fibonacci-számok aránya az F1+n/Fn-hez, az aranymetszés értékéhez tart, a természet pedig, ahogyan azt látjuk, ezeket a számokat kedveli leginkább. Már a legősibb elem, a csillagok anyaga, a hidrogén, is ilyen, hiszen egy protonnal, egy elektronnal, egy elektron héjjal, azon egy üres hellyel rendelkezik és három formában fordul elő a természetben úgy mint: hidrogén, deutérium és trícium. De a liliom, a harangláb, a szarkaláb, a boglárka, a körömvirág szirmai, a növények szárán lévő levelek előfordulása – a phyllotaxis – a hársfán, a szilen, a bükkön, mogyorón mondhatnánk a végtelenségig, mind Fibonacci-arányok. A fraktál-geometriában szintén ez az arányrendszer a meghatározó, kiváltképp a Fuchs- és Klein-csoportok esetében.

Az ananász pikkelyei, a napraforgó magjai, a málna szemei, a nautilusz háza, de a galaxisok is ún. Fibonacci-spirálba rendeződnek. Szándékosan említettem utolsóként a spirálokat, hiszen most erről kell beszélnünk, mert festőnk egy csokorra valóval kínál meg, hív sajátos világába bennünket.

Nógrádi Kiss Magdolnától szokatlan, mégis a végletekig őszinte mikrovilág ez. Szokatlan, hiszen első sorban fekete-fehér, figurákat, ölelkező párokat, vagy éppen egymástól elforduló alakokat sejtető tusképeiről, ugyanezen vizuális közlést színesben is megfogalmazott vásznairól ismerjük inkább. Csapongó természetére vall, hogy ezt a figura-sejtetést egy nagyobb hard-edge sorozatban is elénk tárta már. Most azonban egészen mást csinál.

Engem például meglep.

Eddigi munkásságát nézve tagadhatatlan a bátor színkezelés, de most teljes szabadságban tobzódva, egy vérbeli kolorista áll előttünk. Spirálokat fest magabiztos ecsetkezeléssel, látható ösztönösséggel. Mintha csak galaxisok garmadát vonná kérdőre, faggatná legmélyebb titkukat a létezésről. Ám ezek nem egyszerű, meghatározható és katalogizálható galaxisok, hanem Nógrádi bensőjéből fakadó, privát tünemények. Mindegyik az ő szüleménye színükben, arányaikban egyaránt. A művek – méretüktől függetlenül – egytől-egyig meditációs táblák. A messzeségből üzennek, mégis előttük állunk, látjuk a határtalan örvénylést, és túlgondolunk a képkivágás okozta végességen, lét és nemlét határán. Magunkat, eredetünket látjuk a képekben, hiszen csillagpor minden, ami észlelhető, tapintható, hogy aztán újra csillagporrá legyen az elmúlásban.

Fölsejlik a végtelen, ezzel együtt a végtelen tér geometriája is, ami ugyancsak megérne egy külön tanulmányt…

Az előbb mikrovilágot emlegettem? Azonnal javítom: ez a nógrádi-féle Univerzum.

A spirálok elrendeződése, a színek harmóniája valóban fibonaccis tökéletességet mutat. Nem véletlen a megnyitó alcíme: „titkos légyott”. Szerintem lopott pillanatokban randevúzik A NÓGRÁDI meg A FIBONACCI…

…de legalább is: GYANÚS…

A Nógrádi meg a Fibonacci.

Alaposan kitoltak velünk szemlélőkkel, befogadókkal, mert olyan világba utaztatnak, ahol a harmónia és tökéletesség kéz a kézben jár és csak egyetlen szó jut eszünkbe:

KÁPRÁZAT!

2017. január 12.
Szeged,kiállítás megnyitó,Dr Nátyi Róbert művészettörténész

Szeged,kiállítás megnyitó,Dr Nátyi Róbert művészettörténész

Egy XIX.századi német romantikus művészt szeretnék ide idézni. Egy Carl Gustav Carus nevezetű festőt,aki egyébként orvos is volt,és aki Goethevel és Gaspar David Friedrich-hel levelezett.1831-ben írt egy följegyzést,amiben azt mondja,hogy a tájképeknek nem kell történetiséget és narratívát követniük,hanem a lélek fejlődéstörténetét kellene ábrázolnia. Én azt gondolom,ha Gustav Carus ha most élne,és látná Nógrádi Kiss Magdolna itteni műveit,akkor biztos csettintene egyet képzeletben,hiszen ezek a képek valahol a lélek fejlődéstörténetéről szólnak.Na,persze tudjuk,hogy a XX.század kezdete óta,amióta az avantgard,vagy a nonfigurativ művészetről beszélünk,a festészet valahol a lélek kivetülése,a lélek tájképei is ezek a képek.Mondhatnám Kandinskijjal,aki 1912-ben vetett föl egy kiváló tanulmányt a szellemről a művészetben.Azóta nagyon sok művész ebben a szellemi mátrixban gondolkodik.Ezeken a képeken nagyon jól látható-és most ne értsenek félre-hogy a festészet valahol terapikus tevékenység is.Egyfajta öngyógyító folyamat,ahol a világ átélése,az élet megélése,a túlélésnek egyfajta olyan folyamata,amely az emberek valami féle csúcsállapota.Ennek következtében nagyon sok művésznek létrejőnnek olyan alkotásai,amelyek különböző üzeneteket közvetítenek felénk.Az 1960-as években Umbert Econak megjelent egy nagyszerű könyve, a Nyitott mű,amellyel gyökeresen új alapokra helyezte a műértelmezést,a kortárs műalkotásoknak a befogadását is,hiszen a művek valóban nyitottak.

Amikor megkaptam a felkérést ennek a kiállításnak a megnyitására,akkor beszéltünk telefonon a művésznőve.Akkor még nem ismertük személyesen egymást.Ő akkor mondta,hogy a honlapján nézzem meg az alkotásokat,amelyeket ide fog hozni.Én művészettörténész vagyok.Mi fölkészülünk mindenre a szakmánkban.Mindent,amit csak lehet megnézünk,elolvasunk,amíg tulajdonképpen eljutunk magához a műhöz.Ekkor már az embert csak maga a mű zavarja.A sok ismeret a sok narratíva bizonyos értelemben elvisz egy teljesen más irányba.Végigolvasta Nógrádi Kiss Magdolna honlapján az összes megnyitószöveget.Látható,hogy a legtöbben narratívában,valami irodalmi történetben gondolkodott.Ez helyes,hiszen minden értelmező a saját tudása,ismeretei szerint próbálja a kapaszkodót megtalálni.Viszont azt gondolom,hogy ez egy csapda helyzet,hiszen Nógrádi Kiss Magdolna képeinek nincs különösebb narratívája.Nincsenek mögöttük történetek abban az értelemben,mint bibliai történetek.Nem történeti ábrázolások,vagy nem zsánerképek.De,hogy miért csapda?Mert embereket látunk rajtuk.És ha embereket látunk,akkor mindenképpen valami történetet is szeretnénk olvasni hozzájuk.De ezek az alakok bizony nagyon titokzatosak.Titkolóznak előttünk.Nagyon nehéz megfejteni őket.A művésznő több helyen is elmondta,amit itt is lázunk az alkotásokon,hogy a figurák nem hordoznak gesztusokat,nincsenek mimikák,nincs az arcoknak kifejezése.Ez bizonyosan zavarba ejti a nézőiket.Ezek a lények,ezek az alakok,amelyek kitöltik a teret,szinte szétfeszítik a tereket.Bizonyos értelemben ezzel is a zavart fokozzák.Mintha egy képzeletbeli inkubátorban lennének.Egy olyan zárt világban,amelynek nem is látjuk a határait.Per pillanat a kép kerete lesz a határ,de érzékeljük,hogy a képkeret nem zárja azt le,hanem valahol a végtelenbe nyit.Ezzel is talán az értelmezéseket erősíti.

Amit viszont láthatunk rajtuk,hogy a magyar,vagy az európai művészetben is voltak olyan alkotók,akik hasonló módon egyfajta magán mitológiát építettek ebből.Kialakítottak egy stílust,kialakítottak egy életművet.Szériákban,tehát sorozatokban gondolkodtak,és ezt vitték végig.Ezek a sorozatok valamilyen módon,mint a láncszemek,képzeletben összekapcsolódnak egymással.Évek,évtizedek alatt kialakul egy nagy epikus mű.Nógrádi Kiss Magdolna műveit is úgy látom,mint ha olyan vázlatfüzet lapok lennének,amiben az alkotó az őzt ért impulzusokat földolgozza.Egymás mellé helyezi,és így eből az anyagból a kiállításon összeáll a nagy epikai mű.Bizonyos értelemben olyan,mint ha film lenne.

Ezek a testek valóságosak,létezőek?Hiszen olyanok mintha kasztrált testek lennének.Tóth Árpádnak 1919-ben a Nyugatban jelent meg egy verse,amelyben az árnyékból szőtt lélekről beszél.Mint ha ezek a lények is árnyékból lettek volna szőve,mint ha lelkeket láthatnánk.Ennek nem mond ellen az sem,hogy ha monokrom,sötét szineket,vagy ezek színes verzióit látjuk.

Viszonylatokat,kapcsolatokat is láthatunk a képeken,tehát van még kapaszkodónk.Vannak kisebb,nagyobb alakok.Ha akarjuk férfinak,vagy nőnek is értelmezhetjük őket.Vannak közeledések,és vannak távolodások.Van ahol két alak van,máshol több figura,tehát tömeg,vagy csoport jelenet is.

És van még amihez tudunk kapcsolódni,kötődni.Az európai művészet történetéből fölsejlenek előttünk alkotások.Amikor én először megnéztem ezeket a munkákat, az atheni Akropolisznak az Elektron csarnoka jutott az eszembe,ahol lány alakok tartják a gerendázatot.Persze azért,mert mára ők torzók,nincs karjuk.Nem így készítette el őket a görög művész,ezt az évezredek termelték ki ilyen állapotba.Ilyen a Miloi vénusz is,vagy Rodinnak a Calai polgárok című szoborcsoportja,akik zsákvászon szerű ruhákban jelennek meg.

A magyar festészetben is tudunk rokonokat találni.Egy nagyon ilusztris sort tudok ide idézni.Az 1970-es,80-as években Benes Józsefnek,akinek van szegedi kötődése,gúzsba kötött figurákat ábrázolt,akik valami fóliába voltak bekötözve,és azoknak sem volt különösen végtag mozgása.Aztán Kovács Péternek a művészetét is ide tudnám idézni,amelyben megjelennek hasonló figurák.

Nógrádi Kiss Magdolna festményeinek van egy története,egy magán mitológiája,ami nyilván az ő fejében meg van,a mi fejünkben nincs.Ezért említettem Umbero Eco Nyitott művét,hogy azt a bizonyos kulcsot,az értelmezést,azt nekünk kell megtalálnunk.Ahányan meg fogják nézni ezt a kiállítást annyi féle értelmezése lesz ennek a könnyen értelmezhetőnek tűnő,de még is nagyon titokzatos műegyüttesnek.Kívánom önöknek is azt a szellemi kalandozást,amit én is megtehettem a délután folyamán.Remélem,hogy önök is meg fogják találni a saját maguk kulcsát.

Köszönöm szépen a megtisztelő figyelmüket,Gratulálok a művésznőnek.